Niitaabell Világa: Vanessa Len: Never a Hero – Sohasem hős (Szörnyek 2.)

Fülszöveg:

Az Only a Monster – Csak egy szörnyeteg folytatásában egy eltemetett múlt veszélybe sodorhatja az egész jövőt.

Joan véghez vitte a lehetetlent: visszaállította az idővonalat, megmentette a családját, és elpusztította a hőst, Nicket.

Csakhogy mindezért súlyos árat fizetett.

Ő emlékszik egyedül arra, hogy mi történt. Aaron, akit nehezen, de barátjává – vagy talán még többé – tett, most az ellensége, és meg akarja ölni. Nick, akit szeretett, idegenné vált, még a nevét sem ismeri. És csak Joan tudja, hogy egy könyörtelen, veszedelmes ellenség továbbra is ólálkodik körülöttük.

Nem telik el sok idő, és egy halálos támadás után ismét menekülni kényszerül a szörnyek világában. Ráadásul közben rábukkan egy titokra is, ami mindenkit veszélybe sodorhat, akit szeret.

Szerelem és család, áldozatok és szörnyű döntések közt őrlődve Joan kénytelen összegyűjteni régi szövetségeseit, hogy szembeszálljanak minden idők legveszélyesebb ellenségével, és újra megmentsék az idővonalat.

A történetről:

Egy barátnőm vett rá, hogy az idei első vásárlásom Vanessa Len Csak egy szörnyeteg című könyve legyen. Mikor meglátta, hogy sok évnyi várakozást követően idén érkezik a folytatás, mondhatni, örömtáncot járt. Én meg - kíváncsi lélek lévén -, tudni akartam, mire fel ez az örömujjongás. Még januárban sorra is kerítettem és a végére érve én is pont úgy vártam a folytatást, mint ő.

A Sohasem hős című könyvnek nagy reményekkel kezdtem neki. Engem teljes mértékben lekenyerezett a nyitókötet tetőpontja és végül a sztori zárása. Szerintem önmagában, akár, mint stand-alone kötet is megállná a helyét, de azért jó érzés, hogy a szerző nem tudta le ennyivel. Minden esetre, az említett végjátszmát követően nem tudtam előre, hogy a szerző milyen irányba fogja terelni a történetét, mondhatni, tiszta lappal kezdhetett.

Azért hamar kiderült, hogy ez nem teljesen van így. A két kötet között eltelt időben Joan a felszínen alkalmazkodott az új valósághoz, de valójában képtelen elengedni (az egyszerűség kedvéért mondjuk úgy, hogy) a múltban történteket. A gyász és a megkönnyebbülés bűnös elegyként gomolyog a lelkében és éjszakánként még mindig látja és hallja az átélteket. Azt hihetnénk, hogyha mindezen túllendül, akkor egy szebb jövő várhat rá, ám már megtanultunk egy fontos tézist: az idővonal folyamatosan azon van, hogy kijavítsa magát és az összetartozó lelkeket egy irányba terelje. Joan és Nick találkozása ezáltal elrendeltetett, ám hiába az új valóság, ha ez sem biztosítja, hogy együtt lehessenek. A párosnak hamar menekülnie kell és újra az események sűrűjében találják magukat – de vajon ki mozgatja most a szálakat és mi célból?

Ha rég olvastad az első kötetet, akkor se aggódj, nem lesz hiányérzeted: a történetben rengeteg ismétlés található. Eleinte ezek csak a korábbi kötet kapcsán jelentek meg, amit még el is néztem neki, hiszen ezzel a szerző végtére az olvasónak segít felidézni a lényeges pontokat, ám hiába pörögnek a lapok, ez a jellemző mindvégig velünk marad – csak immáron Joan belső gondolatai és következtetései jelennek meg újra és újra. Bevallom, efölött egy idő után már nem tudtam szemet hunyni. Ezen gondolatok majdnem teljes egészét ki lehetett volna húzni, elkerülve a túlírtság érzését.

A cselekmény eleinte nem látható hova tart, mondhatni, elég sokáig nem derül ki, hogy mi is történik. Ez a bizonytalanság meglepő módon motivált, mivel tudni akartam, mi a helyzet, így képtelen voltam letenni a könyvet mindaddig, míg ki nem bújt a szög a zsákból. Mondjuk, addig sem unatkoztam, mivel felettébb érdekes volt az a tézis, hogy vajon a mostani Nick valóban más karakter, vagy csak jól játssza a szerepét. Az irányvonal megszilárdulását követően újabb és újabb adalékok adódtak a sztorihoz, s végül újfent egy elég komoly végjátékban csúcsosodott ki a sztori. Bevallom, a közelébe nem jártam a valóságnak, sokkal erőteljesebb lett a végére a sztori, mint amire számítottam.

Összességében pozitívan éltem meg a második kötetet. Örömmel töltött el, hogy nem szenvedett a tipikus középső-könyv szindrómában, annál sokkal többet tudott adni. Ha nem lett volna benne ennyi felesleges ismétlés, valamint Joan karakterébe látnék némi fejlődést, akkor maximálisan élveztem volna. Sajnos a főszereplő számomra sokat levont az élvezeti értékből. Túlságosan makacs és önfejű úgy, hogy valójában fogalma sincs, hogy mit csinál. Borzasztóan ragaszkodik a korábbi tapasztalataihoz és képtelen elfogadni, hogy ez már nem az a világ, mint amit korábban élt. Márpedig az, hogy egy ösztönös időutazó ennyire földhözragadt legyen, eléggé ellentmondásos. Ennek ellenére nagy kíváncsisággal várom a harmadik kötetet, mert maga az ötlet jó, az alapsztori is viszi előre az olvasót és abszolút szimpatizálok a szerző kreativitásával, ami a lezárásokat illeti.

Értékelés: