Az életben vannak jobb és rosszabb napok. Annyi minden van kihatással a létezésünk minden percére, hogy órákig lehetne sorolni, akkor sem érnénk a végére. Talán a Sors akarta így, talán csak a fáradtság vonta uralma alá az elmémet, de lehet, hogy csupán a szétszórt énem nyert egy kis teret - de egy biztos: lakáskulcs nélkül indultam dolgozni. Párom hazaértéig majdnem három óra áll rendelkezésemre. Kint süvít a hideg szél, így képtelen vagyok rávenni magam egy hosszabb sétára, így a végén a közeli plázába kötöttem ki. Olvasásra szintén nincs lehetőség, mivel kivételesen nem hoztam magammal könyvet - de ez többet nem fog előfordulni, most megígérem.
A barátságos Frei Kávézó felé vetődve, megláttam egy hívogató, félhomályos sarkot, ami csak rám várt. Így megrendeltem a szokásos Párizsi tejeskávémat, s annak társaságában rovom ezeket a sorokat.
Szinte minden korosztály megmutatkozik a körülöttem levők között. Vannak itt overallba bújtatott apróságok, akik huncut mosollyal az arcukon habzsolják a süteményüket, míg az édesanyjuk és a nagymamájuk kávézik. Velem szemben két, talán végzős fiatal ül, akik meglepően komoly témákról társalognak. A túloldalt látok túlterhelt üzletasszonyokat, fiatal baráti társaságokat, traccsoló nyugdíjasokat. Az általános zsivajt csak néha nyomja el a habosító magasnyomású hangja.
A sarokban csendben megbújva, észrevétlennek érzem magam. Mert hiába járnak az emberek a kávézóba találkozni egy rég nem látott ismerőssel, beszélgetni végre egy jót egy baráttal vagy kiengedni kicsit a gőzt a nyomasztó hétköznapok monotonitásából, mégis általánosan elmondható: mindenki a saját problémájával, életével van elfoglalva. Elmúltak azok az idők, mikor odaszegődhetsz egy idegen mellé, aki mellett épp a te kedvenc könyved fekszik. Furcsa magányosan ücsörögni itt, talán ez az első alkalom, mikor egyedül látogattam el a kedvenc kávézómba, mégis van benne valami varázslatos. A saját problémáimat félrerakva, félfüllel hallgatom mások beszélgetését, közben lendületesen táncolnak az ujjaim a billentyűzeten. Furcsa, de mégis jó érzés. Ha csak egy rövid időre is de elengedem a saját gondjaimat, s teljes megnyugvás tölt el.
A mai, rohanó világban ritka kincsnek számítanak az ilyen pillanatok. A legtöbb ember előre megszervezi élete minden pillanatát, hogy úgy érezze, előrefelé halad. Mások impulzív alapon döntenek, miközben próbálnak megbirkózni a váratlan eseményekkel. Túl nagy súly nehezedik a vállunkra és olyan ritkán állunk meg egy pillanatra, hogy megszemléljük az élet csodáit. Pedig csak ennyi kell: pár röpke perc, mikor elfelejtjük a minket nyomasztó problémákat. S pont erre fogom felhasználni ezt a kevés időt: pihenek, böngészgetek és nem gondolok semmire, ami aggodalmat kelthet bennem. Csak én, egy kávé és a zsongó tömeg.
