Ali Hazelwood: Mate ​– A társ (A menyasszony 2.)

Fülszöveg:

Serena Paris árva, falkanélküli és egyedülálló. Az első hibridként a fajok közötti évszázados szakadékot kellett volna meggyógyítania. Ehelyett célponttá vált, a vérfarkasok, vámpírok és emberek közötti könyörtelen politikai machinációk áldozatává. Mivel ellenségei egyre közelednek hozzá, csak egy lehetősége maradt – ha a férfi akarja őt.

Az északnyugati falka alfájaként Koen Alexander engedelmességet parancsol. A tekintélye annyira abszolút, hogy csak egy bolond veszélyeztetné a párját. Nem számít, ha Serena nem viszonozza az érzéseit, semmi sem akadályozza meg abban, hogy biztonságban tartsa.

De nem a hataloméhes vámpírok és a vérfarkasok az egyetlen fenyegetés, amely Serenát üldözi. Előbb-utóbb a múltja is utoléri – és talán Koen az egyetlen, aki megóvhatja a teljes megsemmisüléstől…

A történetről:

Ali Hazelwood neve mindaddig nem mozgatott meg bennem semmit, míg nem találkoztam a fantasy könyveivel. A Bride a tavalyi évem egyik nagy kedvence volt, megszállottság szintjén mártotta belém a karmait. Borzasztóan vártam, hogyan alakul a szeretett karakterek haverjainak sorsa, így A társ címá könyv olvasását hatalmas elvárásokkal és még nagyobb izgatottsággal vártam. Úgy döntöttünk, hogy egy közös olvasással adjuk meg a magunkat a ránk váró élményeknek, így Dorkával és Petrával február elején közösen kezdtünk bele a történetbe. Ha nem olvastál még másokkal együtt, akkor nagyon ajánlom a dolgot, mert nagyon érdekes megélni ugyanazon élményeket más szemszögekből is.

Szóval Serena és Koen történetével foglalkozik a sorozat második része, egy másik hibrid és egy másik vérfarkas klán alfája közötti kapcsolattal. Az előző kötetből már tudjuk, hogy mennyire komoly dolog is az, ha egy vérfarkas megtalálja a társát (valamint emlékezhetünk rá az Alkonyat sztorikból is, haha!), így elvárható, hogy ebben a kötetben sem marad szem és bugyi szárazon. Ugyanakkor míg az előző kötetben két egymásnak feszülő faj játszotta el a Rómeó és Júlia modern változatát, itt egy kicsit más a felállás: farkas farkasnak embere – ha megengedhető az ismert közmondás átfordítása. Serena egy roppant bolondos, ADHD-s személy, akinek elsődleges védekező mechanizmusa a folyamatos poénkodásban rejlik. Koennek túl fiatalon kellett férfivá válnia és az alfaság az élete minden területén erőteljesen bekorlátozza. Ez nem panasz, szereti azt, amivé vált, de azért vannak olyan részei a dolognak, ami eléggé megnehezíti a dolgát. Látszólag abszolút nem illenek össze, s még csak igazán ellentéteknek sem lehet őket nevezni, annyira más síkon mozognak, de a szerző megfelelő módon képes volt idővel a köztük lévő súrlódásokat úgy formálni, hogy kiegészítsék egymást.

A társ című könyv legnagyobb erőssége a humor. Eleinte borrzasztóan addiktív, Serena stílusa beránt és hatalmasakat nevetsz rajta, s szerencsére Koen sem marad el mögötte, ő is hozza a csipkelődéseivel és az alfaságával a szintet. Egy idő után azonban kicsit soknak éreztem. Voltak benne komolyabb jelenetek, amiknél azért a szerző is visszavett a jópofaságából, de aztán újra rákapcsolt és ott már kissé erőltetettnek éltem meg ezt a fene nagy vidámkodást. Biztos közrejátszott ebben az is, ahogy a sztori alakult, mert bevallom, én egy kicsit másban reménykedtem. A korábbi kötetnél a tetőponton nagyon impulzív és váratlan eseményekkel szembesültem és itt is erre vártam - ehelyett pedig egy egyszerű és könnyen megoldott, szinte félvállról vett lezárást kaptunk a cselekményre. Ez annak is betudható, hogy az érzelmi huzavona erőteljesen elnyomja a történeti egységet, a sztori mindvégig énközpontú; véleményem szerint nem tesz neki jót.

Számomra így nem hozta ugyanazt az élményt, mint a Bride, a végére még csak meg sem közelítette. Fejben azért próbálom tőle függetleníteni, hiszen egyértelmű is volt, hogy ez most más lesz, de nem gondoltam volna, hogy a szerző a történet felépítését is ily mértékben megreformálja. Rossz se volt, élveztem forgatni, de maradt bennem azért némi hiányérzet és jó pár kérdés.

Értékelés: