2017. február 11., szombat

Karen Marie Moning: Keserű ​ébredés

"Egyébként szeretem a könyveket, jobban, mint a filmeket. A filmek megmondják, mit gondolj. Egy jó könyv megengedi, hogy legyenek saját gondolataid."

Ennek a könyvnek rengeteg értékelése és rengeteg rajongója van. A Tündérkrónikák egy újfajta világot teremt meg, ahol az általános szerepek felcserélődnek. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy itt a tündérek azok, akik valójában úgy néznek ki, mint a hathetes tépett zombik, amikkel Victor Frankeinstein kirakózott gyerekkorában. Ennél a történetnél az olvasónak befogadónak és elfogadónak kell lennie. Csak akkor tudja igazán megszeretni.

Egyet előre leszögezhetek: én nem lettem hatalmas fan a könyv elolvasása után. Nem epekedek egyik karakterért sem. Igazából nem is tudom, kiért lehetne. Barrons-é, akiről nem sok mindent tudunk meg, és nem éppen az az izgató rejtélyesség övezi, vagy V'Lane után? Azt ki sem fejteném, annyira nevetségesnek tartom. Több férfi karakter, aki említésre méltó és/vagy nem halott... nem is fordul meg a történetben. Szóval nem, tényleg nem tudom megérteni azokat, akik szerint itt bármelyik karaktertől eldobom a bugyimat, pardon, az agyamat. Vagyis értem, de na.. nehogymár... engem inkább taszít... De kezdjük az elején.

A történet kezdetén belecsöppenünk egy átlagos 22 éves lány napjaiba, kb 10 oldal erejéig, mert sajnos pont annál az eseménynél csatlakozunk be, ahol megtudja, hogy szeretett nővérét, Alinát meggyilkolták. Tudom, hogy ez benne van a fülszövegben is, de nem szívlelem az ilyen sztorikat. Miért nincs egy olyan könyv sem, ahol az elvesztett testvérrel nem voltak átlagon felüli kapcsolatban? Furcsa mód, mindig csak azok között van igazi testvéri szeretet, a legmélyebb fajtából, ahol beüt a baj, és az egyik vagy kómába esik, vagy meghal. Persze, csodálatos dolog, mikor az ember kisgyerek korától a testvérével ennyire jóban van, de amennyire szép, annyira ritka is. Szóval egyszer örülnék egy olyan történetnek is, ahol egy átlagos kapcsolatnak lesz hirtelen vége. Mert szerintem ott is ugyanilyen mélységig éljük át a poklok poklát a hiánya miatt. Ugyanennyire gyászolunk. Bocsánat, de ez már nagyon szúrta a szememet. 

Mac elhatározza, hogy a rendőrség helyett, ő utána jár a dolgoknak, nem nyugszik bele a tényekbe. Ezt meg lehet érteni, persze, hogy meg lehet. Nem tudom, hogy az ő helyzetébe én hogyan cselekednék. Bár igazából nem is értem, mire számított. Hogy majd a rendőrség azért, mert egy fiatal barbie baba megjelenik a színen majd mindent félredobva újra rááll az esetre? Vagy hogy ügyesebb, képzettebb bármelyiküknél is? Nem tudom, nekem ez furcsa. Örülök, hogy hoppon marad ilyen szinten, mert asszem ott tettem volna le a könyvet, ha két szép szeméért újra megnyitják az ügyet. Szürreális lett volna.
De térjünk vissza Mac karakteréhez. Nem bántásból mondom, hogy barbie baba. Még ő is kimondja a könyvben, hogy mindenki akként tekint rá, aminek ő nem örül. De kérdezem én: ha nem tetszik neki, akkor miért nem változtat rajta? Nem azt mondom, hogy vágassa le,vagy fesse be a haját, de mondjuk a cuki rózsaszín flittereket elhagyva már nem is lenne gond. Jha, hogy a rózsaszín a kedvenc színe? S teljesen jó érzi magát, ha teljesen, nagybetűsen CUKI? Akkor miért is zavarja ,hogy műanyag babához hasonlítják? Kiborított ez a viselkedés. 

A történet jól indul, majd a közepén van egy adag unalmas rész, de a végére egészen kikupálódik. Amikor egyik eseményről a másikra, egyik házból a másikba mennek és mennek.... mindenhol alapjaiban véve ugyanazt a sablont követve... nekem ellustult a sztori, és unalmasnak hatott. A vége egész jó, bár nem érzem azt az erős függővéget, ami megállíthatatlanul a következő kötet fele lökne. Inkább az a majd, ha lesz időm, kedvem hozzá, folytatom, mert érdekel érzést váltotta ki belőlem. 
A könyvből való folyamatos kiszólogatás sem volt nagyon kedvemre. No meg, hogy magázott minket a csaj. Mármint minket, olvasókat. Bár furcsa volt, mert jelenleg csak én néztem a betűk folyamát, senki nem állt a vállam felett és olvasta velem együtt. Szóval nem értettem nagyon a többes számot. Meg úgy egyáltalán, hogy erre minek volt szükség? Így olyan volt, mintha Mac-kel szemben ültem volna egy kávézóban, miközben elmeséli, min ment keresztül. Nem voltam a történet részese. Nem mentem én is keresztül az általa felvázolt érzéseken. Max együttérzést váltott ki belőlem.
Még egy dolog van a történetben, ami kiakasztott. Ezek a szavak. Értem én, hogy egy rég elfeledett holtnyelvről beszélünk, de annyira szarul hangzanak kiejtve. Már bocsánat, de ezt másképp nem lehet leírni. A rossz, vagy röhejes jelző jelen esetben nem állja meg a helyét. Miért nem lehet normális, vagy legalább hangzatosabb kitalált kifejezéseket használni?

No, most, hogy kiadtam magamból a negatív érzéseket, elmondanám, hogy azért nem volt ez annyira rossz könyv. Mert tényleg egy egyedi világot mutat be, egy teljesen újszerű nézőpontból. Tényleg jó a történetvezetés, az események láncolata, elég érdekes is. Nem a rossz könyvek közé sorolnám. Szerintem ez csak egy bevezető kötet volt. Sokszor megnevettetett, aranyos beszólások vannak benne. Biztos tovább fogom olvasni, de nem most azonnal. Ahhoz fel kell készülnöm még. Lehet éppen rossz passzban talált meg ez most engem. De majd a következő kötet, hátha....

S sajnos nem tudom kikerülni a spoilerezést, szóval ha nem olvastátok még a könyvet és tervezitek, akkor nyugodtan hagyjátok abba itt az értékelésem olvasását, és nyugodtan ugorjatok a végére, a csillagozáshoz.

Szóval nem és nem tudok elmenni szó nélkül V'Lane mellett... Amikor a történet szépen folyik a saját medrében és egyszer csak kijelenti a főszereplőnk, a cuki Mac, hogy kefélni akar... azt hittem kimaradt egy nyolc oldal. Mert egy olyan lányról beszélünk, aki káromkodásként a petúnia szót használja... De nem, hanem csak megjelent egy helyes pasas a képen, aki valójában egy tündér, abból is a nemesebbike és emiatt nem ronda. Mert csak a királyi családnak jár ki a szépség vagy mi? Ez tök hülyeség! Meg ez, hogy ő egy szextündér.... S Mac azonnal nekiáll vetkőzni meg domborítani neki... jajj ne már! Értem én, hogy külső szemlélőként ez az esemény nagyon vicces. Ha-ha.. halljátok mennyire élethű a nevetésem? De szerintem ez egy annyira rossz húzás volt. Gusztustalan, szánalmas és szutyok. Ahogy leírja, hogy mi minden történik hirtelen a testével és miket akar tenni... szörnyű. Ott meg végképp le kellett tennem jó pár órára a könyvet, mikor az utcán, mindenki előtt magához nyúlt, mert már nem bírta elviselni ezt a fajta fokozott libidót. Jajj nehogy már! Biztos bennem van a hiba, biztos én vagyok prűd, de ez teljesen kiverte a biztosítékot nálam. 

Spoiler vége

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"Egyébként szeretem a könyveket, jobban, mint a filmeket. A filmek megmondják, mit gondolj. Egy jó könyv megengedi, hogy legyen saját gondolataid. A filmek egy rózsaszín házat mutatnak, egy jó könyv viszont azt mondja, hogy van egy rózsaszín ház, de megengedi, hogy az utolsó simításokat magad végezd el, esetleg kiválaszthatod a tető stílusát, és leparkolhatsz előtte. Az én képzeletem mindig felülmúlta a filmeket."

"… megtanultam, hogy ugyanolyan sok mindent meg lehet tudni abból, amit az emberek elhallgatnak, mint abból, amit kimondanak."

"Igazán egyszerű az életfilozófiám: ha egy adott napon senki sem akar megölni, az már jó napnak számít. 
Az utóbbi időben nem igazán vannak jó napjaim."

"A „jogom van hozzá" generációhoz tartozó gyerekek azt hiszik, hogy mindenből a lehető legjobbat érdemlik pusztán azért, mert megszülettek, és ha a szüleik nem ruházzák fel őket minden lehetséges előnnyel, akkor bukásra ítéltetnek. A számítógépes játékok, a műholdas tévé, az internet és a legújabb, legszuperebb elektronikus kütyük nevelték fel őket – a szülők nem sokat voltak otthon, hiszen azért gályáztak, hogy mindezt megadhassák nekik –, s a legtöbbjük azt hiszi, hogy ha valami nem stimmel velük, az nem az ő hibájuk: a szüleik tették tönkre őket, valószínűleg azzal, hogy túl sokat voltak távol. Akárhonnan is nézzük, a szülők számára ez egy gonosz kis huszonkettes csapdája."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése