Susan Ee: A vég napjai

"A történelem tele van olyan tizenévesekkel, akik harcba vezették az embereket. Jeanne d'Arc. Okita Soji, a szamuráj. Nagy Sándor. Ők mind tinédzserek voltak, de hadseregeknek parancsoltak. Azt hiszem, manapság megint megint ilyen időket élünk, kölyök."

Ismeritek azt a mondást, hogy jóból is megárt a sok? Biztosan ti is hallottátok már, főként gyerekként, mikor még egy kört szerettetek volna menni a körhintán, de apu és anyu szerint már így is elég volt. Azt hiszem én is így voltam most Susan Ee Angelfall sorozatának befejező részével. Örülök, hogy hagytam neki időt, mert így legalább élvezetes volt, de már a "túl sok" kategóriát üti meg. Miért? Mindjárt el is mondom...

...de előtte kezdjük a borítóval. A sorozat legszebb része. Ez tagadhatatlan. Itt végre meg vagyok elégedve a tollakkal, hiszen jelképezi, hogy Rafinak is a szárnyai mennyire megsínylették ezt a huzavonát. A sárga háttér tökéletesen passzol hozzá, s kellőképpen kiemelkedik a trilógiából. Kétség sem férhet hozzá, hogy ebben a részben nagy dolgok fognak történni, hiszen ehhez a drámai megjelenéshez társul még egy ütős cím: A vég napjai. Mi ez, ha nem egy tökéletes ígéret?

A könyvet elkezdve szintén onnan folytatjuk a dolgokat, ahol az előző körben abbahagytuk, viszont úgy éreztem ,hogy az írónő bizony öregszik és feledékeny lesz - legalábbis amit az előző részben kiemeltem, mint hatalmas pozitívum, itt már nem volt meg: folyamatosan, ha csak rövid gondolatok erejéig is, de ismételték az előző részekben történteket. Kérdem én, miért kell ez? Ha nem emlékszem, hogy mi történt eddig, akkor elsőnek kézbe veszem a korábbi megjelenést és végigolvasom azt, vagy pár értékelés megtekintésével felelevenítem a tartalmát és kész! Sajnálom, hogy ez a számomra nagyon is fontos dolog elveszett.

Szóval ott tartottam, hogy folytatjuk a könyvet, ahol már van egy sáskákat meglovagoló Paige-ünk, egy átlagos Penryn-ünk és egy démonszárnyú Rafink, s oldalról oldalra megismerhetjük, hogy az apokalipszis hogyan teljesedik ki. No, számomra ez a kiteljesedési folyamat volt már a sok. Azok a részek, amik a bibliai vonalat követve kerültek bele nem zavartak, sőt, örültem kifejezetten, hogy ezekre is oda lett figyelve, hiszen egyfajta hitelt ad az angyali társadalmi hierarchia valóságának, de ezenfelül rengeteg túlzás volt a történetben.

Mielőtt ezeket kifejteném szeretném veletek megosztani a legnagyobb "felfedezésemet", melyet kb a könyv felénél tettem: Penryn nem egy fejlődő karakter. Lehet, hogy ez másoknak nem számít, hiszen alapvetően elég tökös a csaj, minden helyzetben a topon van, vagy legalább megpróbálja kihozni belőle a maximumot, de engem nagyon szíven ütött a dolog. Ő végig megmarad azon a szinten, ami a legelején volt. Például: hiába bizonyít az anyja folyamatosan, hogy igenis mennyi mindenre képes, ő mégis ugyanazt az őrült nőszemélyt látja benne, aki sosem puszilta meg, s ha valami hőstettet visz végbe szerencsétlen anyuka, ő az, aki legjobban megdöbben rajta. Mindig. Kivétel nélkül. 

Képtelen elfogadni a változásokat, ha a családjáról van. Mert az számára tökre elfogadható, hogy Rafael egyszer csak angyalszárnyakkal repked az égen, de az már nem, hogy a húga étrendje és kinézete megváltozott. Engem nagyon bosszantott, hogy miatta éheztette magát Paige. Persze, ettől független nem azt mondom, hogy helyes, ha embereket kóstolgat, de ha húgomként tekintek rá, akkor nem akarom, hogy olyan fájdalmai legyenek még az eddigieken felül, amit lehetne orvosolni. Persze, keresi a megoldást, de addig is, annak a szerencsétlen pici gyereknek élelemre van szüksége. 

Szóval ezután a csalódás után jöttek a képtelennél képtelenebb dolgok. Az még, hogy ilyen sáskák repdesnek össze és vissza elnéztem, sőt még tetszett is, akármennyire furcsa is, de amit Beliel-en keresztül tettek... na az már kiborított. De most komolyan, ennyire eszement ötlet hogyan ugorhatott be az írónőnek?

A másik, ami még felrakta az i-re a pontot az a tehetségkutató volt. Mázlija a kedves írónőnek, hogy olyan szép tartalommal vonta be, de attól még nagyon nem ide illő, szerintem.

Mondjuk a szerelmi szál sem lett éppen a szívem csücske. A második kötetben még a szívem szakadt meg értük, de itt már... a plátói rész jobb volt.

Igazából a vége sem volt számomra az igazi. Ehhez a történethez jobban passzolt volna egy keserédes befejezés. Persze, megértettem a mondanivalóját, de igazából ezzel nem mentettek meg senkit, hiszen kezdődik majd elölről a körforgás, hiszen...

és most spoiler következik, szóval, ha szeretnéd látni, akkor jelöld ki: az emberek között maradt angyalok ugyanúgy elkárhoztatnak majd, ha a következő Hírvevő előkerül... S mennek a pokolba...

Tudom, most inkább azt emeltem ki, ami engem zavart. De muszáj volt kiadnom magamból a könyv által okozott frusztrációt. Ezek ellenére egy jól sikerült kötetről beszélünk, hiszen olvastatta magát, nehezen tudtam csak letenni, ugyanakkor ha sikerült nem dolgoztatta tovább az agyam és nem vágytam az azonnali folytatásra. Számomra egy apokalipszis kicsit másmilyen. Nem tudom meghatározni, hogy miben, hiszen itt is volt kellő vér és áldozat. Nagyon jól bemutatta, hogy milyen lenne egy szabályok nélküli világ, s hogy az embereknek mennyire szükségük van vezetőkre vagy legalábbis szabályokra, illetve, hogy mi különbözteti meg őket az állatoktól. Nem kertelt azon téren sem, mikor leírta, hogy milyen kegyetlenek is tudunk lenni - főként egymással. Ezek a részek teljesen elgondolkodtattak. De nekem ez most kevés volt. Sajnálom.

Értékelés:

    

Kedvenc idézetek:

"– Te különleges lány vagy, Penryn. Csodálatos lány. Az a „nincs több hozzád fogható” fajta."

"Ne válassz olyan férfit, aki nem tud megvédeni!"

"Tudod, legjobb, ha a hatalom azoké, akik nem vágynak rá."

"A túlélők világában nincsenek jó döntések."