Fülszöveg:
Skóciában kezdődött, egy ősi kőkörnél. Ott, ahol a kiválasztottak számára megnyílik egy átjáró a múltba – vagy a halálba.
Claire Randall túlélte ezt az elképesztő utazást, méghozzá nem is egyszer, hanem kétszer. Első útja végén Jamie Fraser, a 18. századi skót harcos ölelő karjai között kötött ki, akinek iránta érzett szerelme legendássá vált – egy tragikus szenvedély meséjévé, melynek végén Claire visszatért a jelenbe, hogy világra hozza a férfi gyermekét. A nő két évtized elteltével másodjára is útra kelt, ezúttal Amerikába, ahol a határvidéken újra találkozott Jamie-vel. Valakit azonban hátrahagyott a huszadik században: a lányukat, Briannát…
Brianna felkavaró felfedezést tesz, ami a kőkörhöz vezeti őt, ahol a lány a félelmetes ismeretlenbe veti magát. Miközben anyja és sosem látott apja után kutat, kockára teszi saját jövőjét, hogy megváltoztassa a történelmet… És hogy megmentse szülei életét. De ahogy Brianna beleveti magát az érintetlen vadonba, egy szívszorító találkozás folytán talán örökre a múltban ragad…
Vagy ott, ahol lennie kell, ahová a szíve és lelke kötődik…
Amikor tavaly év végén bejelentette a Könyvmolyképző kiadó, hogy karácsonyra megjelentetik az Outlander negyedik részét oda és vissza voltam. Nem titok, hogy mekkora kedvencem Diana Gabaldon sorozata. Az eddigi részeket is a páromtól kaptam ajándékba, gondoltam így meg is lesz a karácsonyi meglepetésem, nem is kell rajta törnünk a fejünket, ugyan mi kerüljön a fa alá. Aztán legnagyobb sajnálatomra ezt a megjelenést jóóóóóól eltolták, egészen a könyvfesztiválig. Elsőként még annyira nem zúgolódtam ezen, mert hát persze, rosszul esett, hogy nem tartják magukat az általuk kijelölt határidőhöz, de ezt már megszokhattuk a kiadótól: mindent ígérnek, de annak 30%-át tartják be ténylegesen.
Elsők között rendeltük elő a puha kötéses verzióját, s vártuk a csodát... konkrétan már mindenkinek a kezébe volt, de az enyém még akkor sem akart megérkezni. Két hetes csúszással érkezett a kijelölt pontra, ami miatt azért mit ne mondjak... eléggé haragudtam. Azért szerintem elég csúnya dolog volt, hogy addig tartott, míg az enyémet is feladták. Értem, hogy túlterhelt volt az üzletük, örülök, hogy ilyen jól futnak, DE ha valamit vállalok, akkor azt igenis teljesítem. Nincs apelláta. Pár napos csúszás még elnézhető, de 14 nap? Azért az már pofátlanság.
Szóval első benyomás? Nem, nem indult felhőtlenül a kapcsolatom a könyvvel, s kellett egy kevés idő, míg ezeket a negatív érzéseket háttérbe tudtam szorítani, hiszen egyáltalán nem a kötet hibája ez az apró, ám de annál jelentősebb logisztikai malőr.
Megmondom őszintén, ennek a résznek a borítója nem igazán nyerte el a tetszésemet. Ez a lila felirat nagyon kilóg a sorból, nem is értem, hogy az eddig jól bevált piros Outlander felirat, miért nem felelt meg a mostani címnek is? Vagy legalább akkor színátmenetesre készítették volna el: minden kötet egy kicsit másba hajlik. Nem, ezt nem tudom megérteni.
A borítón szereplő sárga izét se nagyon tudom hova tenni. Ti rájöttetek, hogy az mit akar ábrázolni? Talán egy fodros leszakadt ruhadíszítés? Nem tudom, tényleg fogalmam sincs róla. Ha rájöttetek, hogyan kötődik a történethez, szívesen meghallgatom, hátha nagyot koppanna. Ugyanígy ez a bodzavirágos rajz sem annyira tiszta. <<természetesen javítsatok ki, hogyha nem az lenne, ez is csak tipp>> A többi kötetnél mindig egyértelmű volt mindkét ábra, miért került rá, jelentéssel bírtak, sőt: meghatározták az egész könyvet. Itt, ezek... hát, engem csak összezavartak. Szerintem a bodza helyett lehetett volna mondjuk egy dob, vagy akár még egy dombon levő házikó is, az is jobban illett volna hozzá. De hát kinek a pap, kinek a bodza...
Mindezek nem tántoríthattak el sokáig attól, hogy olvasnom kell Claire és Jamie történetét. Az első oldalakon, mikor megjelent a sassenach becézés... te jó ég, kirázott a hideg és borzongatott a meleg is egyszerre! Annyira nagyon hiányzott már a vadregényes Skócia és Amerika, no meg az ősi ösztönöktől vezérelt tartános, kiltet viselő vörös barbárok hada! El sem tudjátok képzelni! Sok ilyen apró momentum volt, aminek hatására széles vigyor terült el az arcomon. Nem jelentős események, számomra mégis mély tartalommal bírnak. Majdnem egy év telt el anélkül, hogy végigolvastam volna bármelyik részt, s így a negyedik kötetet, mint rég nem látott jó barátot, családtagot üdvözöltem.
Diana Gabaldon hozta a stílusát. Ez a fajta ironikus humor, amit leír pontosan elég. Bővelkedik viccesebbnél viccesebb jelentekben és leírásokban, ugyanakkor nem esik át a ló túloldalára, pont a megfelelő dózisokban adagolja.
Lehet, hogy ez a történet hosszabb, mint az előző kötetek - még ha csak a harmadikat éppen, hogy übereli - de ettől független nagyon olvastatja magát. A moly éppen csak leül olvasni és hopsz, elszaladt máris száz oldal. Ez pedig annak köszönhető, hogy nem üres fecsegéssel vannak megtöltve a lapok, hanem igenis, zajlik az élet mind a régmúltban, mind a jelenben.
A történetet több szálon ismerhetjük meg, ami azért valljuk be: teljességgel elkerülhetetlen volt alapvetően az elkülönülő idősíkok miatt. Jó volt látni, hogy párhuzamosan mi történik Claire és Brianna életében, s kifejezetten üdítőnek hatott, hogy Gabaldon mennyire odafigyelt a karakterek jellemére. Ha csak a Randallok által használt szófordulatra gondolunk:
Ami számomra a legszimpatikusabb volt ebben a kötetben: a meglepetések. Azt hinné a moly, hogy már annyira kiveséztük Claire életét, hogy már nem lehet újdonságot mutatni. Annyi mindenen mentek már keresztül, hogy képtelenség még valamit felmutatni, ami nem lesz túl sok, de mégis fent tartja az érdeklődést. S mégis sikerült, nem is akárhogyan. Sokszor arra eszméltem, hogy tátott szájjal falom a sorokat. Volt, hogy megnevettetett. Volt, hogy teljesen kifacsart. De olyan nem volt, hogy érdektelen legyen.
De mindezek mellett ez a kötet okít is. Ugyanis, mikor a legelején kiderül, hogy Bree jelenlegi lakásában van légkondi, rögvest nekiugrottam az internetnek, hogy mikor és ki találta fel ezt a csodálatos szerkezetet. Azt hittem, egy hatalmas bakit találtam, erre kiderült, hogy az 1920-as években már kezdett elterjedni a használata a magánéletben is, nem csak ipari telepekre folyt a gyártás. Tehát lehetséges, hogy 1969-ben Brianna egy olyan lakást bérelt, amihez tartozott légkondicionáló is.
Akármennyire is szeretem, nem mondanám, hogy hibátlan volt. Az elejét egyáltalán nem tudtam hova rakni. Teljesen el voltam veszve, nem láttam azt a központi célt magam előtt, ami az eddigi kötetekben ki volt jelölve. Gondoljatok csak bele: minden résznél volt egy nagyobb, jelentősebb dolog, ami végigvitte az egész történetet. Itt nem. Ez nem egy történelmi eseményt felölelő kötet már, sokkal inkább egy családregény.
Az első konkrét célt is a 364. oldalon kapjuk meg, addig csak csapongunk. Ha úgy nézzük, ez a könyv első negyede, szóval viszonylag gyorsan kibújik a szög a zsákból, de ha ezt a tényt nem nézzük, mégiscsak lassan érkezünk el arra a pontra, mikor rájöhetünk, miért is olvassuk ezt a részt - azon kívül, hogy Outlander fanatikusok vagyunk. De még itt sem kapjuk meg azt a világmegrengető tényt, amire várunk. Számomra ez kissé csalódás volt, hiszen tudatosította bennem, hogy igenis mindketten megöregedtek.
Rossz érzéssel töltött el az is, hogy -valószínűleg pont emiatt - már nem Claire és Jamie a történet főszereplője, sokkal inkább Bree és Roger. Persze, tovább kell vinni a szálat, gondoltam, hogy nem az összes rész a kedvenc Frasereimről fog szólni, de rossz, hogy már ennyire hamar "elveszítjük" őket. Azt hittem ez a kötet is még az övéké lesz, nem lesznek háttérbe szorítva egy kicsikét sem.
Lehet, hogy csak nekem, de zavaró volt, ahogy a szálak ugráltak: nem mindig időrendben haladtak az események. Persze érthető, hisz így tudta csak kivédeni az írónő, hogy előre lelője a poénjait, sokkal több izgalommal járt, hogy nem tudtuk éppen él-e az aktuális bajbajutott hősünk, de túl sok volt belőle. A történet így is éveket ölel fel, ha még azokon belül hónapok között cakkozva ugrál... Nem nekem tetszett. A testnevelés órákon gyakran kért ingafutás jutott róla eszembe. Már a gondolattól elfáradtam.
Ugyanakkor számomra a legnagyobb csalódást az okozta, hogy mikor végre kiderül, hogy Brianna miért is lép át a beszélő köveken, az egy igenis nagy volumenű dolognak kéne lennie. azt hittem, én balga, hogy ez lesz az egyik fő szál, de nem. Mindenki teljes lelki nyugalommal konstatálja a helyzetet, és mielőtt elérhetnénk azt az előrevetített eseményt.. elfogynak az oldalak és várhatjuk a következő kötet megjelenését. Látom is a szemem előtt a To be continued...
Mint már említettem itt több főszereplőnk van, mint eddig: Claire és Jamie természetesen az első központi páros, de eléggé feljön melléjük Ian is, amit egyáltalán nem bánok. Imádom azt a bolond kis fejét, noha nekem megmarad fiatal bakfisnak. Ugyanakkor szép kis meglepetéseket okozott már a legelejétől kezdve. Ő volt a fénypont a történetben, egy kis sugár, ami mindig megvigyorogtatta az olvasót.
Bree-nek nagyon örültem, hogy ennyi szerepet kapott, hiszen csak a picilányról beszélünk, aki azért annyira nem is kicsi. Felnőtt nővé érett, aki önálló döntéseket hoz. Imádtam, hogy egy percre sem hozott szégyent a Fraser névre. Büszkén viselheti!
A történetben nagy szerepet kapott még Roger is. Bevallom őszintén, ennek nem annyira örülök. Ő számomra egy mellékszereplő volt, és reménykedtem, hogy ennyiben is marad. Jó, Geilis fia, pont. Egy jött-és-ment szerelem, kész. De nem. Neki ott kell lennie, és önző döntéseket hoznia. Sajnálom, mert számomra a történet végére sem került bele igazán a könyvbe. Még mindig nem szeretném, hogy ott legyen.
Viszont volt egy hatalmas kedvencem: Clarence, a szamár. Idézném, miért is:
S ettől szeretem Gabaldont: ezekkel a kis apróságokkal képes megteremteni a valóság illúzióját: olvasás közben hallom a hangos IÁ-zást és a kakas kukorékolását, vagy éppen a dobok szólamát!
Amikor tavaly év végén bejelentette a Könyvmolyképző kiadó, hogy karácsonyra megjelentetik az Outlander negyedik részét oda és vissza voltam. Nem titok, hogy mekkora kedvencem Diana Gabaldon sorozata. Az eddigi részeket is a páromtól kaptam ajándékba, gondoltam így meg is lesz a karácsonyi meglepetésem, nem is kell rajta törnünk a fejünket, ugyan mi kerüljön a fa alá. Aztán legnagyobb sajnálatomra ezt a megjelenést jóóóóóól eltolták, egészen a könyvfesztiválig. Elsőként még annyira nem zúgolódtam ezen, mert hát persze, rosszul esett, hogy nem tartják magukat az általuk kijelölt határidőhöz, de ezt már megszokhattuk a kiadótól: mindent ígérnek, de annak 30%-át tartják be ténylegesen.
Elsők között rendeltük elő a puha kötéses verzióját, s vártuk a csodát... konkrétan már mindenkinek a kezébe volt, de az enyém még akkor sem akart megérkezni. Két hetes csúszással érkezett a kijelölt pontra, ami miatt azért mit ne mondjak... eléggé haragudtam. Azért szerintem elég csúnya dolog volt, hogy addig tartott, míg az enyémet is feladták. Értem, hogy túlterhelt volt az üzletük, örülök, hogy ilyen jól futnak, DE ha valamit vállalok, akkor azt igenis teljesítem. Nincs apelláta. Pár napos csúszás még elnézhető, de 14 nap? Azért az már pofátlanság.
Szóval első benyomás? Nem, nem indult felhőtlenül a kapcsolatom a könyvvel, s kellett egy kevés idő, míg ezeket a negatív érzéseket háttérbe tudtam szorítani, hiszen egyáltalán nem a kötet hibája ez az apró, ám de annál jelentősebb logisztikai malőr.
Megmondom őszintén, ennek a résznek a borítója nem igazán nyerte el a tetszésemet. Ez a lila felirat nagyon kilóg a sorból, nem is értem, hogy az eddig jól bevált piros Outlander felirat, miért nem felelt meg a mostani címnek is? Vagy legalább akkor színátmenetesre készítették volna el: minden kötet egy kicsit másba hajlik. Nem, ezt nem tudom megérteni.
A borítón szereplő sárga izét se nagyon tudom hova tenni. Ti rájöttetek, hogy az mit akar ábrázolni? Talán egy fodros leszakadt ruhadíszítés? Nem tudom, tényleg fogalmam sincs róla. Ha rájöttetek, hogyan kötődik a történethez, szívesen meghallgatom, hátha nagyot koppanna. Ugyanígy ez a bodzavirágos rajz sem annyira tiszta. <<természetesen javítsatok ki, hogyha nem az lenne, ez is csak tipp>> A többi kötetnél mindig egyértelmű volt mindkét ábra, miért került rá, jelentéssel bírtak, sőt: meghatározták az egész könyvet. Itt, ezek... hát, engem csak összezavartak. Szerintem a bodza helyett lehetett volna mondjuk egy dob, vagy akár még egy dombon levő házikó is, az is jobban illett volna hozzá. De hát kinek a pap, kinek a bodza...
Mindezek nem tántoríthattak el sokáig attól, hogy olvasnom kell Claire és Jamie történetét. Az első oldalakon, mikor megjelent a sassenach becézés... te jó ég, kirázott a hideg és borzongatott a meleg is egyszerre! Annyira nagyon hiányzott már a vadregényes Skócia és Amerika, no meg az ősi ösztönöktől vezérelt tartános, kiltet viselő vörös barbárok hada! El sem tudjátok képzelni! Sok ilyen apró momentum volt, aminek hatására széles vigyor terült el az arcomon. Nem jelentős események, számomra mégis mély tartalommal bírnak. Majdnem egy év telt el anélkül, hogy végigolvastam volna bármelyik részt, s így a negyedik kötetet, mint rég nem látott jó barátot, családtagot üdvözöltem.
Diana Gabaldon hozta a stílusát. Ez a fajta ironikus humor, amit leír pontosan elég. Bővelkedik viccesebbnél viccesebb jelentekben és leírásokban, ugyanakkor nem esik át a ló túloldalára, pont a megfelelő dózisokban adagolja.
Lehet, hogy ez a történet hosszabb, mint az előző kötetek - még ha csak a harmadikat éppen, hogy übereli - de ettől független nagyon olvastatja magát. A moly éppen csak leül olvasni és hopsz, elszaladt máris száz oldal. Ez pedig annak köszönhető, hogy nem üres fecsegéssel vannak megtöltve a lapok, hanem igenis, zajlik az élet mind a régmúltban, mind a jelenben.
A történetet több szálon ismerhetjük meg, ami azért valljuk be: teljességgel elkerülhetetlen volt alapvetően az elkülönülő idősíkok miatt. Jó volt látni, hogy párhuzamosan mi történik Claire és Brianna életében, s kifejezetten üdítőnek hatott, hogy Gabaldon mennyire odafigyelt a karakterek jellemére. Ha csak a Randallok által használt szófordulatra gondolunk:
"Elég minden napnak a maga baja."
Ami számomra a legszimpatikusabb volt ebben a kötetben: a meglepetések. Azt hinné a moly, hogy már annyira kiveséztük Claire életét, hogy már nem lehet újdonságot mutatni. Annyi mindenen mentek már keresztül, hogy képtelenség még valamit felmutatni, ami nem lesz túl sok, de mégis fent tartja az érdeklődést. S mégis sikerült, nem is akárhogyan. Sokszor arra eszméltem, hogy tátott szájjal falom a sorokat. Volt, hogy megnevettetett. Volt, hogy teljesen kifacsart. De olyan nem volt, hogy érdektelen legyen.
De mindezek mellett ez a kötet okít is. Ugyanis, mikor a legelején kiderül, hogy Bree jelenlegi lakásában van légkondi, rögvest nekiugrottam az internetnek, hogy mikor és ki találta fel ezt a csodálatos szerkezetet. Azt hittem, egy hatalmas bakit találtam, erre kiderült, hogy az 1920-as években már kezdett elterjedni a használata a magánéletben is, nem csak ipari telepekre folyt a gyártás. Tehát lehetséges, hogy 1969-ben Brianna egy olyan lakást bérelt, amihez tartozott légkondicionáló is.
Akármennyire is szeretem, nem mondanám, hogy hibátlan volt. Az elejét egyáltalán nem tudtam hova rakni. Teljesen el voltam veszve, nem láttam azt a központi célt magam előtt, ami az eddigi kötetekben ki volt jelölve. Gondoljatok csak bele: minden résznél volt egy nagyobb, jelentősebb dolog, ami végigvitte az egész történetet. Itt nem. Ez nem egy történelmi eseményt felölelő kötet már, sokkal inkább egy családregény.
Az első konkrét célt is a 364. oldalon kapjuk meg, addig csak csapongunk. Ha úgy nézzük, ez a könyv első negyede, szóval viszonylag gyorsan kibújik a szög a zsákból, de ha ezt a tényt nem nézzük, mégiscsak lassan érkezünk el arra a pontra, mikor rájöhetünk, miért is olvassuk ezt a részt - azon kívül, hogy Outlander fanatikusok vagyunk. De még itt sem kapjuk meg azt a világmegrengető tényt, amire várunk. Számomra ez kissé csalódás volt, hiszen tudatosította bennem, hogy igenis mindketten megöregedtek.
Rossz érzéssel töltött el az is, hogy -valószínűleg pont emiatt - már nem Claire és Jamie a történet főszereplője, sokkal inkább Bree és Roger. Persze, tovább kell vinni a szálat, gondoltam, hogy nem az összes rész a kedvenc Frasereimről fog szólni, de rossz, hogy már ennyire hamar "elveszítjük" őket. Azt hittem ez a kötet is még az övéké lesz, nem lesznek háttérbe szorítva egy kicsikét sem.
Lehet, hogy csak nekem, de zavaró volt, ahogy a szálak ugráltak: nem mindig időrendben haladtak az események. Persze érthető, hisz így tudta csak kivédeni az írónő, hogy előre lelője a poénjait, sokkal több izgalommal járt, hogy nem tudtuk éppen él-e az aktuális bajbajutott hősünk, de túl sok volt belőle. A történet így is éveket ölel fel, ha még azokon belül hónapok között cakkozva ugrál... Nem nekem tetszett. A testnevelés órákon gyakran kért ingafutás jutott róla eszembe. Már a gondolattól elfáradtam.
Ugyanakkor számomra a legnagyobb csalódást az okozta, hogy mikor végre kiderül, hogy Brianna miért is lép át a beszélő köveken, az egy igenis nagy volumenű dolognak kéne lennie. azt hittem, én balga, hogy ez lesz az egyik fő szál, de nem. Mindenki teljes lelki nyugalommal konstatálja a helyzetet, és mielőtt elérhetnénk azt az előrevetített eseményt.. elfogynak az oldalak és várhatjuk a következő kötet megjelenését. Látom is a szemem előtt a To be continued...
Mint már említettem itt több főszereplőnk van, mint eddig: Claire és Jamie természetesen az első központi páros, de eléggé feljön melléjük Ian is, amit egyáltalán nem bánok. Imádom azt a bolond kis fejét, noha nekem megmarad fiatal bakfisnak. Ugyanakkor szép kis meglepetéseket okozott már a legelejétől kezdve. Ő volt a fénypont a történetben, egy kis sugár, ami mindig megvigyorogtatta az olvasót.
Bree-nek nagyon örültem, hogy ennyi szerepet kapott, hiszen csak a picilányról beszélünk, aki azért annyira nem is kicsi. Felnőtt nővé érett, aki önálló döntéseket hoz. Imádtam, hogy egy percre sem hozott szégyent a Fraser névre. Büszkén viselheti!
A történetben nagy szerepet kapott még Roger is. Bevallom őszintén, ennek nem annyira örülök. Ő számomra egy mellékszereplő volt, és reménykedtem, hogy ennyiben is marad. Jó, Geilis fia, pont. Egy jött-és-ment szerelem, kész. De nem. Neki ott kell lennie, és önző döntéseket hoznia. Sajnálom, mert számomra a történet végére sem került bele igazán a könyvbe. Még mindig nem szeretném, hogy ott legyen.
Viszont volt egy hatalmas kedvencem: Clarence, a szamár. Idézném, miért is:
"Clarence egy igen társaságkedvelő teremtés volt, és kitörő örömmel fogadott bármit, amit a barátjának gondolt. Ebbe a kategóriába tartozott gyakorlatilag minden, aminek négy lába volt. Örömét pedig úgy nyilvánította ki, hogy hangjától az egész hegyoldal zengett."
S ettől szeretem Gabaldont: ezekkel a kis apróságokkal képes megteremteni a valóság illúzióját: olvasás közben hallom a hangos IÁ-zást és a kakas kukorékolását, vagy éppen a dobok szólamát!
Jó volt? Igen.
Élveztem? Nagyon is.
Kikapcsolt? Természetesen!
Azt kaptam, amire számítottam? Nem egészen.
Nem lett igazán kedvenc, számomra alul múlta az eddigi részeket. Ugyanazt a színvonalt és izgalmat vártam, de sajnos nem kaptam meg. Itt inkább a családi kötelékek domináltak, mint egy világmegrengető tett. Ez is kellett természetesen, de a fülszövegen felsejlő "legjobban sikerült és legvarázslatosabb munka" miatt többet vártam volna. Szeretem ezt a részt is, de közel sem annyira, mint az eddigieket, akármilyen varázslatos is.
"Vigyázz, Ian, ott egy kő előtted! – a puffanás és az elfolytott nyögés értésünkre adta, hogy Ian némi késéssel maga is felfedezte a követ."
"– Utálom a hajókat – sziszegte Jamie összeszorított fogakkal. – Ki nem állhatom a hajókat. A legmélyebb undorral tekintek a hajókra."
"A nők sohasem túl öregek ahhoz, hogy rózsaszínt viseljenek!"
"Zárj össze két felföldi skótot egy szobába, és tíz percen belül ismerni fogják egymás családjának történetét az elmúlt kétszáz évre visszamenőleg, és fel fogják fedezni, hogy számos közös rokonuk és ismerősük van, akik még valamikor kapóra jöhetnek."
"– Te egy első osztályú, hétpróbás, kibaszott, szadista állat vagy, Jamie Fraser!"
"Amíg a testem és a tested él, mi egyek vagyunk. (…) És amikor a testem megszűnik létezni, a lelkem akkor is veled marad, Claire, esküszöm a mennyországba vetett hitemre, nem foglak többé elhagyni."
"Mindenkinek szüksége van a maga történetére."
"Rám nem is hat rosszul az ital, ellenkezőleg... - biztosítottam. - Különben is... - tettem egy lassú, tekeredve vonagló mozdulatot - azt hittem, azt mondtad, hogy addig nem vagy részeg, amíg mindkét kezeddel meg tudod találni a farodat.
Jamie tekintetével végigmért.
- Nem szívesen mondom ezt, Sassenach, de te nem a saját farodat fogdosod... hanem az enyémet."
"Történjék bármi, járjon bármerre is a gyermekünk, bármilyen messze és bármilyen sokáig. Még ha örökre is. Sosem veszítjük el őket. Lehetetlen lenne."
"Micsoda rejtély is a vérségi kötelék! Hogy tud egy apró mozdulat, egy hanglejtés úgy szállni generációról generációra, mint a sokkal kézzelfoghatóbb testi tulajdonságok?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése