Harry Potter vakációja a szokásosnál jobbnak ígérkezik: részt vehet a varázsvilág legnagyobb sportünnepén, a Kviddics Világkupán. Ám az egybegyűltek szórakozása korántsem alakul felhőtlenül: baljós történések zavarják meg az eseményt. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába visszatérő diákok azonban hamar elfeledkeznek a meccsről, mivel kiderül, hogy ez évben a Roxfortban rendezik meg a Trimágus Tusát. Harry csak szurkolni készül a bajnokoknak, ám váratlanul maga is köztük találja magát. A próbák életveszélyesek, így gyanítható, hogy aki tudtán kívül benevezte Harryt a tusára, az bizony az életére tör.
Na, ennyit az általam kialakított menetrendről. Még jó, hogy szépen elterveztem, hogy évi két Harry Potter kötetet olvasok újra, így mindenre jut idő, mellette a kedvenceim kalandját is újraélhetem. De mentségemre szóljon, alapvetően nem vettem volna most kézbe, ha év elején nem jelentkeztem volna a moly.hu felületén egy nehéz kihívásra, ahol az előre leadott listámon szerepelt a negyedik kötet is. Mivel ezen az egy köteten múlt, hogy teljesítem-e, így elveimet feladva vetettem bele magam az újabb kalandba.
Bevallom, mikor befejeztem a harmadik részt, majdnem nyúltam a következő könyv után. Ahogy átitatott a varázslat, s bőven megvolt már a hozzá kellő hangulatom, többet szerettem volna. Nem akartam itt megállni. Szóval így nem okozott nagy nehézséget, hogy mégis, még idén be kellett sűrítenem az olvasandó könyvek közé. Egyáltalán nem, sőt…
Régen olvastam már a könyveket, eltelt azóta legalább hét év is, mégis úgy élnek bennem, mintha csak pár hete vettem volna a őket kézbe. Természetesen ez köszönhető a filmeknek is, melyeket rendszeresen újranézünk, de sokkal inkább annak az élménynek, amit a regények nyújtanak. Mert hiába a képi kivetülés: a könyv ebben az esetben is ezerszer jobb, mint a film. Sok olyan fontos információ van, ami igazán csodálatossá teszi az egész univerzumot, amit a szerző felépített. Mert a csoda mindig a részletekben rejlik.
A lehető legjobb döntéseim közé tartozik, hogy újra levettem a polcról a részeket, mert ezáltal újragondolhatom a régebben kiváltott érzéseket. Eddig az első háromhoz fűzött igazán jó viszony, mivel ezekben még Harryék ártatlan gyerekek. Úgy gondoltam, hogy ezek még egy sémára épülve adták át azt a gyermeki izgalmat, amit akkor kerestem az olvasmányaimban. Felnőtt fejjel, újra megszemlélve őket, finoman megváltozott a véleményem. Már nem tudom őket oly szilárdan egy kalap alá vonni, hiszen az alappilléreken kívül – mint főszereplők, központi helyszín, alapfelállás – teljesen különböznek. Mindegyik részben más problémakör kerül előtérbe a felvázolt bonyodalom által. Mindegyik kötet más mondanivalóval bír, s egyre jobban bővítik ki a varázslói univerzumot.
Ugyanakkor a negyedik kötet sem áll annyira messze az első három résztől, mint ahogy az bennem megmaradt. Harry a könyv nagy részében még mindig az a sokat megélt, ugyanakkor kevés tapasztalattal, tudással rendelkező fiú, aki eddig volt. J. K. Rowling képes volt onnan folytatni, ahol abbahagyta, nem változtatta meg a személyiségeket egy nyár alatt. S ennek roppant mód örülök. Az én fejemben valamiért az a kép élt erről a kötetről, hogy itt már a világkép oly mértékben bonyolódik, hogy a fiatalabb olvasók számára már nem lehet tökéletesen élvezhető olvasmány – noha magam is szerettem tizennégy évesen is az összes könyvet. De ez a belső ellentmondás megingott, majd lapról lapra tűnt el. Most már megtaláltam magamban a megfelelő besorolást, a helyet, ahová tartozik. S ezzel a bizonyossággal eltelve rovom a sorokat.
Harry Potter újabb félév előtt áll, ám ez sokkal izgalmasabbnak ígérkezik, mint az eddigiek, hiszen a Dursley családnál eltöltött szörnyű időszak is megrövidül, ugyanis Weasleyék elviszik magukkal a Kviddics Világkupa döntőre, mely egy neves sportesemény a varázslók és boszorkányok körében. Harry csodás és félelmetes élményekkel gazdagodva érkezik újra a Roxfortba, ahol immáron negyedik évét tölti. Az iskola most egy hasonlóan neves eseménynek ad otthont, melyet Trimágus Tusának neveznek, s már nagyon régóta nem volt megszervezve. Harry és a társai is kíváncsian várják a bajnokok kilétét, s óvatos szemmel méregetik a távoli iskolák diákjait. A sors viszont furcsa játszmát űz: noha Harry még fiatal hozzá, mégis ő lesz a Roxfort bajnoka – az egyik. S innentől bonyolódik meg igazán a helyzet, megkezdődik Potter újabb észveszejtő kalandja.
Első olvasáskor kissé unalmasnak találtam a Kviddics Világkupát. A sportesemények nézése vagy épp olvasása sosem kötött le, ám most, felnőtt fejjel képes voltam újraértékelni, s sokkal inkább az ott bekövetkezett egyéb eseményekre koncentrálni, s máris jelentősebb regénnyé lépett elő a sorozat negyedik része. Ugyanis itt kezdődik el minden.
Még mindig szeretem a Rowling által megalkotott világot. Szeretem a varázslatos – és sokszor iszonytató – lényeket, a tárgyakat, a tanárokat, mindent, de a legjobban mégis a szerző csavaros észjárását. Nem hiába lett ilyen híres ez a sorozat: olyan meglepő fordulatokat tartalmaz a könyv, hogy az állunkat alig tudjuk összeszedni a padlóról. S mindezt olyan természetes módon közli, mintha azt mondaná: ’Holnap eső lesz.’ Olvasás közben folyamatosan azon kaptam magam, hogy a következő gondolat kering a fejemben: az a nő, aki megalkotta ezt az egész univerzumot, aki kitalálta ezeket a vakmerő fordulatokat… hogyan volt képes kiadni utána még két szövegkönyvet?! Minél több részt olvasok újra, annál jobban érzem, hogy J. K. Rowling mennyire próbálja még fenntartani, fokozni a könyveit övező kultuszt a további kiadványokkal. Halovány próbálkozások, amikbe nincs meg az a láng, mely az egész történet magja.
De visszatérve a könyvhöz: a Harry Potter és a tűz serlege című kötet talán azért aratott akkora sikert most nálam, mert az általa közvetített üzenet nagyon fontos, hogy eljusson a fiatalabb korosztályhoz, ezáltal támogatva az útjukat. Harry nehéz helyzetbe keveredett ismét, csak most külső források által. Nem kereste a bajt, de az megtalálta őt. S mit lehet ilyenkor tenni? Haladni előre, remélve, hogy minden jól alakul. Harry ebben a részben nagyon esetlen volt. Emberi. Sok problémán nem tudott volna egyedül túljutni. De nem is kellett neki, hiszen ott vannak a barátai és a jóakarói, akik támogatják. Potter nem hibátlan, nem kiemelkedő, csak egy a sok közül. Mások törődése teszi azzá, aki. S ezt fontos hangsúlyozni: nem kell mindig mindent egyedül megoldani. Nem kell a világ súlyát a vállunkra venni. S nem szégyen elfogadni mások segítő kezét.
Egyetlen egy gondolat maradt bennem, amit nem tudok hova tenni. Lehet, hogy ez egy logikai baki volt a szerző részéről, nem tudom. A könyvben többször is hangsúlyozva van, hogy az iskolák pontos elhelyezkedését csak az oda járók ismerhetik, rejtve vannak a világ és egymás elől is. Fogalmunk nincs, hogy a Durmstragosok hova járnak tanulni. Ezzel szemben a Trimágus Tusa a Roxfortban kerül megrendezésre, tehát a többi iskola tudja, hogy hol helyezkedik el, hiszen gond nélkül eljutnak oda a versenyzők. Vagy lehet, hogy az igazgatóknak lehet tudomása egymásról? Ennél jobb ötletem nincs.
– (…) nem az számít, minek születik valaki, hanem az, hogy mivé nő fel!
Vízválasztó rész, semmi kétség. Harryéknek most már fel kell nőniük, ha akarnak, ha nem. Még mindig megvan a bájos kis személyiségük, a naiv világnézetük, de lassan felfedezik, hogy a világon vannak sötét helyek. Hogy sokkal nagyobb a gonosz hatalma, mint képzelték. Hogy a szeretet keze sem ér el mindenhova.
A sorozat negyedik része nagyon jól megírt, sokkal jobb, mint az előző. Az események ha lehet még jobban felépítettek, mind eddig. A szerző fokozatosan bonyolítja a cselekményt, részről részre válik egyre sokrétegűbbé, hogy a végén egy igazán fantasztikus eleggyé álljon össze.
Imádom, ahogy a történet a szereplőkkel együtt nő. Harry, Harmione és Ron még mindig elég talpraesettek, de végre láthatjuk azt is, hogy ők sem állnak mindenek fölött. A kamaszkor őket is megtalálja, így az érzelmeik új megvilágítást kapnak. Fiatalok még, így a tapasztalatlanságból fakadó forrófejűség is megvan, ezáltal a viták, a féltékenykedés és a békülés sem marad el. Emellett nincsenek mindig a helyzet magaslatán, de ennek így kell lennie. Ettől válik valósabbá a karakterük.
Minden úgy történik, ahogy kell. Még a szomorú vagy épp váratlan események is szükségesen ahhoz, hogy érezzük: kezd forrósodni a lábunk alatt a talaj.
A Harry Potter sorozatot mindenkinek el kell olvasnia, legalább egyszer az életében!
Imádom, ahogy a történet a szereplőkkel együtt nő. Harry, Harmione és Ron még mindig elég talpraesettek, de végre láthatjuk azt is, hogy ők sem állnak mindenek fölött. A kamaszkor őket is megtalálja, így az érzelmeik új megvilágítást kapnak. Fiatalok még, így a tapasztalatlanságból fakadó forrófejűség is megvan, ezáltal a viták, a féltékenykedés és a békülés sem marad el. Emellett nincsenek mindig a helyzet magaslatán, de ennek így kell lennie. Ettől válik valósabbá a karakterük.
Minden úgy történik, ahogy kell. Még a szomorú vagy épp váratlan események is szükségesen ahhoz, hogy érezzük: kezd forrósodni a lábunk alatt a talaj.
A Harry Potter sorozatot mindenkinek el kell olvasnia, legalább egyszer az életében!
"– Egy ember igazi természetéről az árulkodik legjobban, ahogy az alárendeltjeivel bánik. Ne azt nézd, mit csinál, mikor vele egyenrangúak között van."
"– Kis éji sétákon születnek a nagy ötletek…"
"Ha igent mondanak, üzend meg Pulival, és vasárnap öt órára érted megyünk. Ha nemet mondanak, üzend meg Pulival, és vasárnap ötkor ott leszünk érted."
"(…) aminek jönnie kell, jönni fog… És ha itt lesz, szembe kell néznie vele."
"– A megértés hozzásegít az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele."
"– Hermione, Neville-nek igaza van – te lány vagy…
– Zseniális felfedezés – hangzott az epés felelet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése