2019. június 19., szerda

Jón Kalman Stefánsson: Az ember szíve (Menny és pokol 3.)

Fülszöveg:

Valahol ​Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. Ám az élet, úgy tűnik, nem adja ilyen könnyen magát. Egy váratlan találkozás, egy kedves szó és néhány meleg takaró esélyt ad az életben maradásra. De vajon visszatalálhat-e valaki az élők közé, aki már mindent elveszített? Lehet-e újra családja annak, aki azt hitte, senkije sincs? És vajon túléli-e, ha újonnan megtalált otthonát később mégis ott kell hagynia egy végzetes küldetésért?

Jón Kalman Stefánsson elementáris erejű, költői szépségű elbeszélése három köteten át meséli el a hóviharokkal birkózó, élők és holtak világa között imbolygó fiú történetét. Az olvasó előtt feltárulnak előttünk az 1900-as évek elejének a gleccserek árnyékában töltött mindennapjai, ahol a mindenható kereskedők, sorsüldözte hajóskapitányok és zaklatott lelkű tiszteletesek mellett a szegények és a nők csak mellékszereplői lehettek a sziget nagy történetének- Stefánsson azonban épp az ő hangjukon, az ő szemszögükből mutatja be ezt a távoli, kíméletlen és mégis lélegzetelállítóan gyönyörű világot.


A könyvek megváltoztatják a világot. Vannak, melyek támogatnak, mások elgondolkodtatnak. Egy jó könyv arról ismerszik meg, hogy valamilyen pozitív érzést, felismerést, vagy éppen megdöbbenést vált ki az olvasóból, tehát egy olyan reakciót, ami hatással van a jellemére is. Ezen cél eléréséhez nem mindig van szükség nagy volumenű történetvezetésre, sok esetben célravezetőbb a lassabb folyású elbeszélés, mikor az andalgások közepette mind a karakterek, mind az olvasó megforgathatja magában a szavakat, elvetve őket, hogy azok mélyen gyökeret eresszenek, és erős gondolatokként szökkenjenek szárba.
Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiája is ebbe a típusba tartozik. A három köteten átívelő elbeszélés filozofikus kinyilatkoztatásokkal tarkítva döbbenetes erőt fejt ki, annak ellenére is, hogy a történet nem bővelkedik a cselekmények gazdag felvonultatásában. Van, hogy több száz oldalig a szereplők csak menetelnek a hóviharban a hegygerincen, miközben a túlélésért folytatott harcuk közben az élet értelméről merengenek. S mégis, ezen a lehetetlen csatán, melyet a test vív a természeti elemekkel, túlmutat az a harc, mely a lélek és az elme között zajlik. 
Bár az első két kötet is határozottan jelen van, a harmadik, Az ember szíve még különlegesebb, túlmutat mindenen. Minimálisan hosszabb minden rész az előzőnél, mintha a szerző gondolatai gerjesztenék a következő leírandó szavakat, melyek a végén torlódással fenyegetnek, ha nem mondja ki a megfelelő kifejezéseket. Csodálatos, döbbenetes és elgondolkodtató. 

Sem a tenger, sem a hegy nem győzte le a fiút, akinek sosem szabadna elvesztenie ártatlanságát, mely jellemének szerves részét alkotja. Most ott áll az ablakban, miközben a gondolatai egy vörösen ragyogó hajtincsen járnak, amivel világokat lehetne romba dönteni és felépíteni. Egy fénylő, pimasz fürt és egy jéghideg szürke tekintet viaskodik a belsőjében, miközben a szavak, melyek erősebbek a tengernél és a hegynél is, szinte cserbenhagyják. Csak ő van, a hajtincs, a szempár, a tenger és a hegy. Minden és semmi. Semmi és minden. Nem tudható, merre viszi még az útja. Nem gondol arra, milyen szerencsés, hogy nem fagyott halálra, pedig ő is feküdhetne egy másik koporsóban Ásta mellett. Nem, inkább pillantását egy vörös zuhatag vonja magára, miközben a kutyák üzekednek, így mutatva ki az élet és halál groteszk táncát, sohasem elszakítható láncát. Nem ott van, ahol lennie kell, vagy talán mégis, pontosan ott, ahová tartozik. 
S ó, a szavak, azok a szavak, melyekben ott lakozik az erő, s az egész világ! Költemények, melyek az emberek halálát okozhatják, versek, amik új távlatokat nyitnak és levelek, amik megváltoztathatnak egy teljes életet. A szavak, amikkel óvatosan kell bánni, kétélű fegyver, mely öl, pusztít és alkot, túlívelve a mindenségen. Mert a leírt szónak ereje van, hatalma az olvasó fölött, sokkal nagyobb, mint a kimondottnak, melyet messze visz a szél és a romlandó emlékezet. De a lejegyzett szó megmarad, bármikor újra megtekinthető, feldolgozható, még akkor is, ha már kívülről tudjuk, ismerjük a betűk játékát, az íróra jellemző tollvonásokat. A szavakkal minden kifejezhető, de jaj, vigyázni kell vele, veszélyes. Ám vannak olyan helyzetek, mikor még a papírra vetett gondolatok is kevesek, még azok sem hordozzák magukban a választ. Akkor pedig az ember mit tehet? Vajon elég-e, ha szavak helyett a cselekvés útjára lép, ha előre szökken egyet, majd még egyet, egy olyan úton, amin talán nincs is semmi keresnivalója. Mit tehet a Fiú, mikor annyi szó lakozik benne, de egyik sem döntheti el helyette, mi a helyes, mi az elvárt, mekkora az az áldozat, amit még érdemes meghozni?
Jón Kalman Stefánsson ezekre a kérdésekre is keresi a választ azáltal, hogy egy új útra terelte a fiút és vele együtt az olvasót is. Noha az általa előtérbe helyezett kérdések tematikája változatlan, mégsem lehet összehasonlítani az eddigi kötetekkel. Az élet fogalma, célja oly sokféleképp megközelíthető. Ő ebből a rengetegből csupán hármat választott ki, s a saját gondolatainak dallamával aláfestve alaposan körbejárta ezeket, miközben megalkotott egy fiút, egy különleges, ártatlan és tudásra epekedő lelket, akinek a lelkében elültette a megfelelő magokat, s az ő hangján szólaltatta meg eszményeit. Ettől olyan csodálatos az irodalom.

„Vajon hol a boldogság, a beteljesedés, ha nem a könyvekben, irodalomban, a tudásban?”

Ám az élet ennél többről szól, végeérhetetlen játéka a szavaknak, az érzelmeknek, a cselekvésnek. Mert nem elég, ha megszületik egy gondolat, mely kimondásra is kerül; szükséges a szavakat jól megrágni. Csak így válhat eggyé ember és szó, elképzelés és tett. A felismerésben.
Az író a zord, kegyetlen tájra úgy hozza el a napsütést, ahogy az olvasó lelkében is a feltörekvő gondolatok megfogannak, s fény hatására virágba borulnak. A madarak rikoltozó hangorkánja alatt ér minket a felismerés, mit jelent élni. Az események csordogálása élettel tölti meg az okfejtéseket, elhozva a felismerést az olvasó életébe is, miközben az író meghagyja azt a fajta nyitottságot, hogy a könyvet forgató ember maga döntsön a saját sorsa felől, a jó és a rossz vékony határmezsgyéjén ingadozva. 
A sorozat nyelvezete az első szótól az utolsóig azonos, a záróakkord sem lóg ki a sorból. Olyan érzés, mintha egy szuszra született volna meg, s mégis, az ezernyi szerteágazó gondolat nem állhatott össze egyetlen nap alatt: sok idő kell ahhoz, hogy a nyers elképzelések foszlányai között valamiféle kapocs keletkezzen, melyeket óvatosan, szálanként megerősítve jöjjön létre a teljes matéria, mely kiadja az élet képét. Jón Kalman Stefánsson nemcsak egyszerűen írt, hanem új hangokat hozott létre, s ezekből állította össze crescendóját, megpengetve a lét húrjait. Költészet hull alá az elméjéből, magas szintű irodalom, melynek fordítása bármely nyelvre is, igazi kihívást jelent. A stílus és a tartalom megtartása ez esetben még nagyobb figyelmet követel meg. Ezzel a nehéz feladattal Egyed Veronika vívta meg saját harcát, s úgy vélem, ennél jobb munkát senki sem végezhetett volna. Nemcsak az izlandi hideget, a lét elviselhetetlen könnyűségét, de az író lelkét is képes volt megjeleníteni a sorok között. Minden szempontból kitűnő munkát végzett. 
A történet végére érve, az utolsó szó elolvasása után elvesztettem önmagam, hogy aztán újra megtaláljam azt, ami lehet, hogy sosem volt még az enyém. Egyszerre telített meg élet és halál érzése, beleszédültem, egy pillanatra a látásom is cserbenhagyott, hogy aztán mély levegőt véve, kitisztult szemekkel a jól ismert környezetemet szemlélve rájöjjek: sosem láttam még igazán. Katarzis. Katarzis volt ez a javából, ami megrengette az egész világomat. Mert hiába feszegették szemhéjamat az előző részek is, igazán csak a végső konklúziónál nyílt ki. Ez a történet, ez a sorozat csak egyben igazán átélhető, értékelhető. 

A fiú kalandjai ezennel véget érnek. Nincsenek már versek, nincsenek már könyvek és nem szaval a legnagyobb veszély közepette. Nem hallható a hangja, mely élettel tölti meg a környezetét és nem hallható a világ suttogása sem; mert nélküled nekem már nem kedves semmi. Ott, a messzi, zord tájon, az izlandi fjordokon, ahol a Jeges-tenger hangja még a világ végére is elhallatszódik, s ahol az angyalok könnye borítja a tájat, melyet csak a késői napsugár képes felszárítani, ott lapul meg egy község, emberek gyülekezete, kiknek életük a hal, a drága, sózott hal körül forog, mely élet-halál harcra hívja őket. Ezen a tájon ismertetett meg a fiú, aki senki és mindenki, aki maga sem tudja, hol a helye, s mégis pontosan ott van, ahol lennie kell. Ő az, akit valaki folyton őriz, halott, jeges, halmarta szemek követik útját, várva és rettegve a pillanatot, hogy egyszer csak a meghallja a hangjukat. Akkor már késő lesz. Lét és nem-lét között elmerülve, évszázadokon át töprengve a kérdéseken, melyekre későn, túl későn érkezik meg a válasz. 
S hogy a fiú a halottak hangját vagy az élet dallamát hallja-e? Ó, kedves olvasó, ezt magadnak kell kiderítened. Magadnak kell a lélekvesztőben egyensúlyoznod, miközben csak egy deszka választ a tenger mélyétől, ahol a vízbe fúltak leltek új otthonra, a halak között; magadnak kell a jeges hegycsúcsokat megmászni, miközben dacolsz a széllel, a hóval és zimankóval; magadnak kell felismerni a tavasz közeledtét, hogy miről mesélnek a madarak, akik megszokott köreiket róják a kék égbolton; magadnak kell megtalálni azt, ami benned rejlik, ami a lelkedben lobog. Élj. Én csak ennyit kívánok, élj. Éld meg a pillanatot, az élet adta lehetőséget. Gondolkodj az élet nagy dolgain, s találd meg önmagad. 
Az ember szíve sok érzést hordoz magában. Öröm, bánat, döntésképtelenség, feszültség, és bizonytalanság elevenedik meg a lapokon. S miközben a fiú halad előre az úton, melyet lehet, hogy az istenek, de az is lehet, hogy ő maga jelölt ki, addig az olvasó is megtalálja valódi énjét. Ott rejtőzik a lapokon, megbújva a sorok között, az élet értelmén gondolkodva, menny és pokol közötti határvonalon táncolva, miközben az angyalok bánata földet ér. 



"A legnehezebb az, ha képtelenek vagyunk élni, ha tudjuk a hangokat, az énekünk mégis hamis."

"Egy réges-régi arab orvosi könyvben az áll, hogy az ember szíve két kamrára oszlik: az egyiket úgy hívják, boldogság, a másikat pedig, hogy kétségbeesés. Vajon melyiknek kellene hinnünk?"

"Az ember csak a saját életéért tartozik felelősséggel, és ezt a felelősséget ne ossza meg másokkal, mert hiszen minek van az embernek lába, ha nem tud megállni rajta?"

"Az otthon túl nagy szó, sokakat megmentett már az élet rögös útján; akinek van otthona valahol, az kevésbé adja fel."

"Az életünk megnő, amikor olvasunk. Nagyobb lesz, mondja, olyan, mintha kapnánk valamit, amit senki nem vehet el tőlünk, soha, de soha, és vidámabb lesz tőle az ember."

"Az ember azért született, hogy szeressen, a lét alapja ilyen egyszerű."

"Van olyan, aki többet tud bárkinél, ismeri az életet, le tudja írni hatásos szavakkal, el tud választani egymástól okot és okozatot. mégis halvány fogalma sincs arról hogyan éljen a hétköznapokban. Kicsit olyan ez, mintha ismerné az összes hangjegyet, de egy egyszerű dallamot is képtelen lenne elfütyülni."

"Valaha mind gyermekek voltunk, a nyarak melegebbek voltak, hosszabbak, az érthetetlen, ígéretekkel teli világ pedig szélesen terült el előttünk. Valaha, valamikor. Valaha éltem. Valaha szerettél. Egyszer volt, hol nem volt. Van-e annál szomorúbb mondat, hogy egyszer volt, hol nem volt? Egyszer volt, de már nincs."

Kiadó: Jelenkor Kiadó
Megjelenés ideje: 2019. február 1.
Terjedelem: 472 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése