Morrigan Crow elátkozott gyerek. Mivel épp Napszálltakor született, őt okolják minden bajért: ha megdöglik a konyhamacska, ha szívrohamot kap a kertész. Ám ami ennél is szörnyűbb, hogy a 11. születésnapján, pontban éjfélkor meg kell halnia.
Csakhogy épp mielőtt tizenkettőt ütne az óra, az ajtóban megjelenik egy különös férfi, és azt kérdezi: „Mondd csak, akarsz-e élni?” Jupiter kimenti a Füst és Árny Vadászainak karmából Morrigant, és egy titokzatos városba, Nevermoorba viszi. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.
Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.
Őszinte leszek veletek: a Nevermoort nem terveztem elolvasni. Természetesen engem is érdekelt a megjelenéskor, hiszen a Kolibri kiadó többnyire igényes ifjúsági regényeket forgalmaz és a borító is kifejezetten figyelemfelkeltőre sikerült, mégsem éreztem azt a vonzást az irányába, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy magamtól levegyem a polcról. Ennek oka talán a szépirodalom iránti hirtelen jött rajongásomban keresendő: annyi klasszikus és kortárs alkotás vár, hogy a gyermek-és ifjúsági könyvek kezdenek kiszorulni a várólistámról is. Bár azt azért szeretném megjegyezni, hogy eltűnni sosem fognak: egy részem örökre gyermek marad, akinek szüksége van pihenésképp egy kis könnyed szórakozásra is.
A Nevermoor a megjelenése óta folyamatosan kapja az éltető kritikákat. Ritkán látni olyan fiataloknak szánt regényt, ami ennyire összefogja a megcélzott réteget. Bevallom, ez örömmel töltött el, ám még mindig nem éreztem azt a bizonyos késztetést, hogy magam is kézbe vegyem. Ekkor kezdett a barátnőm magánjellegű gerillaakcióba: a soron következő találkozásunkkor egy szó nélkül hozta magával a saját példányát, majd határozottan a kezembe nyomta, hogy ezt el kell olvasnom. Nincs választási lehetőség. Ezt tudomásul véve, elhelyeztem egy kényelmes pozícióba a saját polcomon a könyvet, majd mikor már nagyon kínosnak éreztem, hogy még mindig ott áll, nekikezdtem. Be kell vallanom, amennyire ágáltam ellene, a végén pont annyira lelkesedtem érte.
Mióta felnőtt szemmel is megvizsgálom a kisebbeknek szánt könyveket, elég gyakran borzadok el. Rengeteg olyan attitűd jelenik meg a lapokon, amelyek erősen negatív kicsengéssel bírnak. A Nevermoor esetében az alapfeltevésben keresendő ez a rész. A tézisek között szerepel, hogy az elátkozott gyermekeket a 12. születésnapjukon meghalnak. Ezen megütköztem. Valahogy ezt nem érzem gyerekkönyvbe valónak. Mégis, ha belegondolok, mennyi ehhez hasonló történetet elolvastam magam is ebben a korban úgy, hogy semmilyen rossz hatása nem volt rám… Hisz a halál az élet természetes velejárója. Az örök körforgás. Még az Oroszlánkirályban, Mufasa is megmondta. S pont az lenne a felelőtlen hozzáállás, ha ezt elrejtenénk a gyerekek elől. Akkor nem készítenénk őket az életre. Kisebbként az ember sok mindent könnyebben feldolgoz és a megfelelő tálalás mellett könnyebben elfogadható számukra, amire a későbbiekben tudnak építkezni. Tehát minden ellenérzésem dacára itt van a kezemben egy regény, ami egy határozottan meghúzott vonallal indít: először szólal meg a gyászoló apa a lánya elvesztése után, majd ezt követően visszamegyünk pár napot az időben, hogy megismerhessük a szereplőket és hogy valóban mi történt.
Édes kis könyv ez, meg kell hagyni. Teljesen megértem, miért vált ennyire sokak kedvencévé. A kezdeti megdöbbenésemen pár oldal után sikerült túljutnom, hála a kellemes elbeszélő jellegnek. Egy ifjúsági könyv esetében kiemelt figyelmet igényel, hogy a mondanivaló miként kerül átadásra, hiszen az elsődleges célközönség figyelmének a lekötése a fontos: ha nem tetszik neki az első pár oldal után, úgy is le fogja tenni és keres inkább valami más elfoglaltságot. Ezt pedig nem engedhetjük meg, ha olvasó nemzetet szeretnénk kinevelni. Jessica Townsend remekül érti a gyerekek nyelvét. A megfogalmazás egyszerű, lényegretörő, mégis szókincsbővítő jelleggel bír. Sok új szót alkotott meg, melyeket nemes egyszerűséggel használ, ezáltal az olvasó is úgy érzi, hogy világ életében ismerte őket. Igyekezett humort is csempészni a lapokra, így a történések mindig vetekednek a lehetetlennel, sokszor bajt hozva valakire - ami valljuk be: igencsak vicces. A sok csíny és móka még a legkomorabb embert is felvidítaná. Csak nehogy ötletet merítsenek belőle az apróságok!
A karakterek mind egyediek, saját személyiséggel rendelkeznek. Az író nem csak fogott pár felnőttet és gyereket, akit elhelyezett a történetében, hanem maga alkotta meg minden porcikájukat. Joggal mondhatjátok, hogy de ez a legtöbb esetben így van, miért lenne ez most más? Hát bevallom, nem tudom teljes mértékben megfogalmazni. De ebben a könyvben még a legáltalánosabb szereplő sem hasonlít egyik képzeletbeli ismerősömre sem, nemhogy még valós személyre! Karizmával rendelkeznek és erős kisugárzással! Sáros lábbal szökkelnek a lapokon, nyomot hagyva maguk után.
Az események pedig rettentően aranyosak, izgalmasak. Örömmel olvastam az újabb és újabb kalandokat, amibe Mog-ék keveredtek. A szerző egy régi, immáron klasszikusnak számító elemet porolt le és helyezett új megközelítésbe: a gyerekeknek, akiket kiválasztottak Nevermoor neves polgárai, különböző próbákat kell kiállni, hogy megtalálják azt a maréknyi fiatalt, aki méltó arra, hogy Csudálatos Társaság újdonsült nemzedékébe tartozzon. Ez hatalmas elismerés, így nagy a tét. A három kiállandó próba pedig meglepően ötletesre sikerült. Jó volt látni, ahogy a főszereplőnk hogyan küzd meg a feladatokkal, közel sem tökéletes módon. Igen, jól olvastátok. A szerző meghagyta a gyermeki szabadságot, ezáltal a hibákból való tanulás lehetőségét. Meglepően jó üzenetet közvetít a gyerekek felé. Elmondja, hogy nem kell mindenben a legjobbnak lenned, ha helyén van a szíved. Mert sokkal fontosabb az, hogy jól cselekedj, minthogy másokat figyelembe se véve az élre törj. Ezen kívül hangsúlyozza azt is, mennyire erőssé teszi az embert, ha van kire számítania baj esetén.
Sok helyről hallottam, hogy J. K. Rowling nagysikerű sorozatához, a Harry Potterhez hasonlítják. Véleményem szerint ez egy téves megfogalmazás – s halkan megjegyezném, hogy a hátsó fülön sem ez szerepel. A kiinduló állapot szerint a Nevermoor kedvelt olvasmány lesz a Harry Potter rajongók körében. Azért valljuk be, a kettő között elég nagy a különbség. S ez igaznak is bizonyulhat. A két sorozat között felfedezhető némi hasonlóság, főleg, ami a kiváltott érzéseket illeti. Ugyanolyan fantáziadús, tele eddig még ismeretlen lényekkel és helyzetekkel. De emellett újszerű élményt nyújt, egyedi elgondolások tárháza jelenik meg a lapokon. Sok kalandot tartalmaz, illetve a végén egy erőteljes csavar is helyet kapott. Engem megnyert magának.
Bár nem terveztem elolvasni, de az élet közbe szólt. Ezért szeretem az én drága barátnőmet, mert sokszor ő jobban tudja, hogy melyik könyvet kell elolvasnom, mint én magam. Nem tagadom, hogy mennyire élveztem. Igazi felüdülés volt ez a könnyed olvasmány. Kellő mennyiségű izgalmat tartalmaz. Nem terheli le az olvasót, sőt segít egy kicsit kikapcsolni is. Nem visz el nagy mélységekbe, de mégis van mondanivalója – nem csak a megcélzott korosztály számára.
Egyetlen egy dolgot sajnálok csak: a legjobb tudomásom szerint a valóságban nem létezik Nevermoor, így se a hotel, se a macskarizma sem. Pedig már most szervezném a nyaralást. Egy teljes hónapot szánnék rá, hogy az összes szobát végig tudjam látogatni, illetve az összes nevezetességet lássam. És hazahoznék egy macskarizmát. Természetesen.
Ha még könyvesboltba dolgoznék, s egy vásárló tőlem kérne segítséget, milyen könyvet válasszon a tíz-tizenkét éves lányának, magabiztosan adnám a kezébe ezt a történetet. Remélem, hogy hazánkban pont annyira lesz ismert Jessica Towsend neve, mint J. K. Rowling-é.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése