Megpróbáltak megtörni minket.
Majdnem sikerült is nekik.
De most eljött a bosszúnk ideje.
Fogadtatásunkat a Zodiákus Akadémián nem nevezném szívélyesnek. Hercegnőkként, mi több, trónörökösökként érkeztünk a tündérek világába – azonban hamar kiderült, ez inkább hátrány, mint előny. Ebben a tükörvilágban az erős parancsol, tapasztalatlanságunk miatt pedig azonnal a többiek célkeresztjébe kerültünk.
Most azonban eljött a mi időnk. Szolária trónja jogosan minket illet, és bár eddig vonakodtunk felnőni a feladathoz, büszkeségünk nem hagyja, hogy behódoljunk az Égi Örökösöknek.
Azt hiszik, hogy a csillagok az ő oldalukon állnak, de csúnya meglepetésben lesz részük. Képtelenek vagyunk szemtől szemben felvenni velük a harcot, ezért leleményesnek kell lennünk. Nem lesz könnyű dolgunk, de ha sikerrel járunk, lövésük sem lesz róla, hogy mi állunk eddig háborítatlan akadémiai életük darabokra hullása mögött.
Rossz ikrekkel kezdtek, ha azt hitték, nem éri el őket a Vad Király lányainak bosszúja.
Különben is, már a pokol szélére hajszoltak minket – mi mást tehetnének még?
Vétkeztem. A feloldozás reményében tartozom egy vallomással. Nem tudom, hogyan történhetett ez, de egyszer csak megtörtént, én pedig már tehetetlen kívülállóként figyeltem csupán az eseményeket. Nem volt rá hatásom. Nem tudtam menet közben kiszállni. Nincs megállás. Vétkeztem és szemlesütve, orrom alatt motyogva vallok most nektek: Zodiákus akadémia függő lettem.
Tudjátok, vannak azok a Zs kategóriás filmek, amiket azért néztek, mert már annyira rossz, hogy az jó. Amikor tudod, hogy semmi értékelhetőre nem számíthatsz, mégis önként, nagy vigyorral és egy vödörnyi popcornnal huppansz le a kanapéra. Na, hát valami hasonlót éltem át ezzel a sorozattal kapcsolatban én is. Tavaly, mikor elolvastam az első kötetet, Az ébredést, teljesen kiábrándult voltam. Ez a sztori olyannyira elrugaszkodott az általam felállított szabályoktól, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, szóval félretettem azzal a címszóval, hogy legalább szép. Aztán bő egy félévvel később azon kaptam magam, hogy még mindig a sztorin pörgök. Az emlékeim megfakultak és elbizonytalanodtam, hogy valóban olyan rossz volt-e, mint ahogy emlékszem rá. Aztán azt vettem észre, hogy a sorozat következő két része a polcomon van és épp az első könyvet olvasom újra. Másodszorra sem volt jobb, de legalább a karaktereket már el tudtam különíteni egymástól.
Ezen a ponton azért felmerül a kérdés, hogy amúgy minden rendben a fejemben? Szerintem sem. Nincs rá jó okom, miért vettem meg a könyveket, arra meg végképp semmi elfogadható magyarázattal nem tudok szolgálni, miért kezdtem bele a második kötetbe. Erre nincs mentség. Eleinte nem is tudtam hova tenni. Megállapítottam, hogy aha, folytatjuk az egész furcsa szituációt ott, ahol abbahagytuk, hogy aztán már tényleg egy meglehetősen nonszensz világba találjuk magunkat. S volt egy pont, nem is tudnám megmondani pontosan hol, ahol az eddigi érzéseim átalakultak. Elengedtem az elveimet és csak sodródtam az árral. Ez volt az a pillanat, mikor önkéntesen hoztam a popcornt és haladtam tovább előre. Mindvégig azt ismételgettem, hogy ez borzasztó, de képtelen voltam letenni. Aztán jött a vége és konkrétan egy levegővételnyit nem bírtam ki úgy, hogy ne nyúljak a folytatásért.
Szégyellem leírni, de bizony, a Tündérbosszú nekem nagyon tetszett. Teljesen bevonzott ebbe a képtelen világba. Lerázta rólam azokat a béklyókat, amiket az ép elmém épített fel és teret engedett a katasztrófaturista énemnek. Hát ez van. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet, de így történt. Nemsokára pedig érkezem a következő vallomásommal is a sorozat harmadik kötete kapcsán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése