„Kövesd a Koito folyót, amíg el nem éred a partot. Onnan fehér tengerikagylók ösvénye vezet majd el a Csibineko Vendéglőhöz. Lépj be – már számítanak rád. És macskák is lesznek."
Kotoko a testvérét gyászolja – bátyja felfelé ívelő színészi karrierje ugyanis derékba tört, amikor Kotoko életét mentve, tragikus balesetben életét vesztette. A lány végső elkeseredésében Csibába indul: hallott ugyanis egy vendéglőről, ahol az emberek még egyszer utoljára találkozhatnak elhunyt szeretteikkel, és csupán annyit kell tenniük, hogy megkóstolják a kifőzde ételeit.
Kotoko hiszi is, meg nem is a szóbeszédet. Ám amikor megérkezik, Kai, a vendéglő fiatal szakácsa, anélkül teszi le elé a menüt, hogy Kotoko egy szót szólt volna. A tányérokon sorakozó ételeket régen mindig a bátyja készítette el neki – és ez csupán az első lépés a furcsa események hosszú sorában…
A Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához olyan, mint egy meleg ölelés, vagy a nagymama forró főztje: egyenesen a lélekhez szól. És közben, ahogy azt a japán irodalomtól megszokhattuk, emlékeztet minket arra, hogy melyek az igazán fontos dolgok ebben a rohanó világban.
A világhírű Mielőtt a kávé kihűl-sorozat rajongóinak ajánljuk.
A Mielőtt a kávé kihűl nagyon kedves könyv a lelkemnek, így mikor megneszeltem, hogy érkezik szintén a Kossuth kiadó kínálatában egy hasonló alapokra épülő történet, lelkesen vetettem magam utána.
A Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához című könyv esetében az alaptézis arra épül, hogy mi lenne, ha beszélhetnél még egyszer, utoljára, a számodra oly kedves elhunyttal? A találkozás addig tartana, míg a címben megjelölt vendéglőben elfogyasztod a kagezent. Ez nem az étlapról kiválasztott tetszőleges fogás, hanem minden esetben egy személyre szabott rendelés, amely felidézi az elvesztett fél és az étteremben ülő közötti kapcsolatot. Egyfajta indikátor, amely segít az emlékeket és a hangulatot megidézni. Az étterem macskája pedig a holtak kalauza, aki kedves jelenlétével támogat és kísér. A beszélgetések sosem tartanak soká, mindaddig csupán, míg az étel meleg és gőzölög, hiszen a szellemek csupán ezt a részét érzékelik és “fogyaszthatják” el a felszolgált ételnek. Ám, ha nekem azt mondanák, hogy csupán fél percre találkozhatnék újra édesapámmal, nem lenne semmi, ami megállítana, így bármily rövid is a kijelölt idő, minden másodperce ajándék.
Életemben először, pont tojáslevest készítettem. Ez az étel édesapámhoz köt, nem is tudom, hányszor készítette el számomra a tinédzser éveim alatt – pont úgy, ahogy szeretem. Amióta nincs velünk, nem is kóstoltam sehol, mert ez a mi kis közös hagyományunk volt, ám egy nap megszállt az ihlet, hogy nekem most azonnal meg kell próbálnom. Sikerült és pont olyan lett, ahogy ő csinálta nekem régen. S míg elfogyasztottam, szinte éreztem, hogy ott van mellettem és mosolyog. Mindezek után este kézbe vettem ezt a könyvet, s addig le se tettem, míg be nem fejeztem. S míg peregtek a könnyeim fölötte, mindvégig éreztem a dolgok sorsszerűségét. Hisz mennyi lett volna különben az esély, hogy ez a két egymástól független esemény, a mérföldkő és egy regény ily módon összeforrjon egy keserédes emlékbe?
Mindezek után képtelen lennék pártatlan maradni e könyv tekintetében - de szerencsére nincs is szükség rá. A rövid történet során megannyi élményt átél az olvasó, amely mind hozzátesz egy kicsit a lelkéhez. A lapokon felsorakozó emberi sorsok mindegyike kézzel fogható és megindító. A karakterek sorsába nem megy bele mélyen, valójában nem ismerjük meg őket túlzottan, de pont annyit enged láttatni mindenkiből a szerző, ami elegendő. A regény különlegessége, hogy az asztalhoz leülő emberek között van kapcsolat. Az étterem híre szájról szájra terjed, így a kilincset kvázi kézről kézre adják. A megismert sorsokon kívül a szerző a tulajdonos külső történetét is építi, mely végül egybeforr a regény fő mozgatórugójával.
Kellemes és kedves, tapintatosan felszínes történet elevenedik meg az olvasó szeme előtt, mikor Takahasi Juta könyvét forgatja. Számomra sokat adott, hiszen mindvégig azon képzelegtem, hogy mi történne, hogyha én is ellátogathatnék ebbe a bizonyos étterembe. Nem lenne könnyű, de egy percig nem gondolkodnék, ha lehetőségem nyílna rá. Az ehhez hasonló történetek egy olyan lezárást tudnak adni a gyászfeldolgozás során, amelyre az elme önmagától nem képes. Más emberek példáin keresztül, mikor az ember beleképzeli magát az ő helyzetükbe, sok mindent tisztábban lát és segít a saját terhének elengedésében is. Pont ezért szeretem a japán irodalmat, az egyben légies és súlyos mondandója miatt.
Szempontok szerint:
Szereplők: Több, különböző karakter jelenik meg a lapokon, akik a gyász és az élettapasztalat más-más fázisát mutatják be. A cica azonban mindegyik történetben ott van, fontos részét képezi az eseményeknek, annak ellenére, hogy csupán a jelenlétével támogat.
Történet: A könyv központi eleme a vendéglő, így a fejezetek között feltüntetésre kerültek azon receptek, amelyek fontos részét képezik egy-egy karakter történetének. Ez egyfajta megemlékezésként és tiszteletadásként is szolgál, így kedves volt a lelkemnek. Továbbá tetszett, hogy a szerző nem csupán egy történetláncot mesél el, hanem keretet is biztosított az étteremben zajló eseményeknek és annak is megadta a saját lezárását.
Nyelvezet: Meglepően egyszerűen és gyorsan olvasható kötet. Kevés japán kifejezés jelenik meg a lapokon, esélye sincs az olvasónak megakadni egy-egy fölött. A betűméret és a sorköz nagy, így gyorsan lehet vele haladni. Egy tipikus kétórás élményt nyújt.
Besorolás: Kortárs szépirodalom.
Esztétika: a borító jól illeszkedik a japán stílushoz, mintha egy autentikus rajz lenne. Kicsit harsány, de kellemes ránézni.
Értékelés:
Kedvenc idézet:
"Remélem, mindened megvan, amire csak szükséged van, minden könyv veled van, amire a szíved mélyén annyira vágytál."
"Nem arról volt szó, hogy meg akart volna halni. Nem. Hanem arról, hogy nem akart a bátyja helyett élni."
A könyv adatai:
Kiadó: Kossuth kiadó
Megjelenés ideje: 2025. október 28.
Terjedelem: 220 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése