Jóllehet Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.
Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.
Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is.
Heather Fawcett regénye egy varázslatos izlandi tündérmese, ami az 1900-as évek egy képzeletbeli világában játszódik, ötvözve az Ezüstfonás, A Hollókirály és a Ház az égszínkék tengernél különleges hangulatát.
A tündérek nemcsak a történetekben bírnak örök léttel, hanem az irodalomban is. Minden korosztálynak megvan a maga tündéres vonatkoztatása, bárhol felbukkanhatnak, a babakönyvektől kezdve egészen a szépirodalomig. Ez nem csoda, hiszen a létezésük misztikuma sokakat megihletett, azonban az is elmondható, hogy mióta Sarah J. Maas behozta a saját elképzeléseit a köztudatba, az ő általa megalkotott világ vált az alappá és nehéz olyat mutatni, ami elfogadható az olvasónak és nem tűnik a megalkotott univerzum másolatának. Heather Fawcett viszont képes volt visszatérni a tündérek alapmagjához és aköré szőni egy olyan történetet, ami semmilyen formában nem hasonlítható a korábban megjelent művekhez. Szóval, ha téged leginkább a szárnyak fesztávolsága foglalkoztat, akkor nem ezt a könyvet kerested. De ha nyitott vagy egy újfajta megközelítésre, akkor bátran csapd fel!
Emily Wilde tündérenciklopédiája egyedi a maga módján. A történet középpontjában a címszereplő áll, aki – nem meglepő módon - éppen azon munkálkodik, hogy megírja a történelem első átfogó könyvét, mely tartalmaz minden olyan információt, amit a tündérekről, másnéven a szerzetekről tudva levő. Kategorizálja őket és betűrendben jeleníti meg a különböző fajokat, majd bemutatja azok sajátosságait. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni kutatómunkát kell végeznie, végtére is csak az első kézből származó információ hitelessége megingathatatlan. Az utolsó felderítés helyszíne Izland, azon belül is egy kis falu, Hansvrik, ahol meglepően gyakorta, akár pár havonta, történnek olyan tündérjelenségek, amelyek máshol évtizedenként egyszer ha megismétlődnek. Az ottani térség a hó és a jég birodalma, amely nem csak az ott élő tündéreket jellemzi, hanem az ott lakó közösség jellemét is magában hordozza. Emily szállása egy rozoga kis kuckó a falu szélén, s mivel a szociális készségei igencsak hagynak maguk után hiányosságot, így az ott élők jóindulatára sem számíthat túlságosan. A küldetése magányos, csak hű társa, az Árnyék névre hallgató fekete óriási kutya szolgáltatja számára a társaságot, valamint egy alsóbbrendű tündér, akivel igyekszik jó viszonyt kialakítani. Aztán egyszer csak megjelenik a küszöbén Wendell Bambleby, a munkatársa és egyben legfőbb riválisa, azzal az indokkal, hogy segítő kezet nyújtson a számára. Emily eleinte kétkedve tekint rá, de végül elfogadja a felajánlást, így mondhatni a továbbiakban már együtt próbálják az ottani tündérek világát feltérképezni. Ám a férfinak is megvannak a saját indítékai, amelyek okoznak még bőven meglepetést mind Emilynek, mind a falunak.
Az olvasó a történetet elsősorban Emily naplóbejegyzéseiből ismerheti meg. Ebből a szempontból beszélhetünk konkrétan naplóregény kategóriáról is, de azért érdemes ezt némi rugalmassággal kezelni – nem csak a misztikus irányvonal miatt. Ennek köszönhetően a stílus erősen meghatározott, hiszen teljes mértékben Emily személyiségét kell tükröznie, aki valljuk be, nem túl érdekes karakter. A munkamorálja hatalmas, az elhivatottsága kétségtelen, de a szociális hiányosságai a szavai által is megmutatkoznak. Fogalmazásmódja tényszerű, majdhogynem érzelemmentes, hiszen a saját lelkében a tudásszomj minden mást kiszorít. Wendell felbukkanása menti meg a történetet, aki színt hoz a lapokra és jó pár humoros jelenet alapkövét jelenti. Innentől kezdve a történet kap némi árnyalatot és az olvasót észrevétlenül magával ragadja. Bár a szöveg tömör, mégis könnyen és gyorsan olvasható. Az események alakulásának köszönhetően pedig végig fenntartja a figyelmet és megfelelő kikapcsolódást biztosít.
A történet megfelelő alapozást követően indul csak be. A szerző elsőként bemutatja a két főszereplőt, a közöttük húzódó kapcsolatot, a falu lakóit és szokásait, s közben nem kevés szót ejt a tündérekről is. Emily módszerei Wendell karizmatikus jelenlétével tudnak csak megfelelő módon érvényesülni, ugyanis ő biztosítja a kapcsolatot az ottélők es a tudósnő között. Így kerülnek a felszínre az egyre érdekesebb és a permanensen növekvő problémakörök, amelyek megoldása minden esetben gyorsan meg is történik. A szerző szisztematikusan építette fel a regényét, egyszerre mindig csak egy kérdéskörrel foglalkozik és annak a megoldásáig nem is nyit újabb lapot. Mondhatni a történet békaugrásokban halad, ami tény, hogy gyors olvasást és könnyed kikapcsolódást biztosít, de véleményem szerint hátráltatja is a kibontakozás lehetőségét. A valódi bonyodalom mindig túl egyszerűen és gyorsan kerül lezárásra, pedig rengeteg potenciál rejtőzik benne, amely ezáltal nem tud megfelelő minőségben kibontakozni.
A tündérek megközelítése egyszerre klasszikus és újszerű. Számomra nagyon szimpatikus volt, hogy a szerző ragaszkodott az eredeti elgondoláshoz, hogy a tündérek nem csupaszív és emberi mércével nézve logikus gondolkodással megáldott lények. Ebben a történetben nem lettek halandóvá avanzsálva az érzéseik és a jellemvonásaik kapcsán, hanem megtartotta szerző azt a misztikumot, ami körbe ölelte hajdanán az ő jelenlétüket. A felajánlások és a mondavilág mind-mind aktívan hozzáadnak az alaphangulathoz, amit mindinkább tetéznek azok az emberi szemmel nézve nevetséges és lehetetlen kérések, melyek elhangzanak a szájakból. De pont ezzel a tényszerű kezeléssel, a természetesség érzésével válik az egész hihetővé és kézzel foghatóvá. Imádtam a világot, amit a szerző megalkotott, s azt, hogy mennyire jól belesimul a hétköznapi valóságba.
Az Emily Wilde tündérenciklopédiája egy sorozat kezdőkötete, amely tényt figyelembe véve igencsak meglepő, hogy már ebbe a könyvbe mennyi minden került bele. A szerző nem kispályás, nagy magasságokba repíti a történetét, mind a tündérek, mind az emberek szempontjából. Hatásos és figyelemfelkeltő megoldás, de ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon a folytatásban is tudja-e ezt a szintet hozni, mert valljuk be, igencsak rezeg a léc. A kutatás kicsúcsosodik, még maga Emily sem remélhette sosem, hogy ilyen messzire eljut, az pedig végképp nem jutott eszébe, hogy mekkora veszély leselkedhet a saját személyére is, ha a fogaskerekeket mozgásba lendíti. A tudósnő magánéletében is hatalmas változások állnak be, amelybe tény, hogy még szolgáltathat bőven beszédtémát a továbbiakban, de azért na, nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni emellett. Általában az olyan jellegű események, mint amik a regény második felében megelevenedtek a lapokon, inkább a sorozatok további, leggyakrabban befejező kötetében szoktak előfordulni. Szóval Heather Fawcett nagyon magasra rakta a mércét és tágra nyílt szemekkel várom, hogy vajon meg tudja-e ugrani. Őszintén? Szerintem képes rá és csuriban van az ujjam, hogy igazam legyen.
Emily története a maga módján nagyon szórakoztató. Engem olyannyira megnyert magának, hogy még az általam vélt hiányosságai ellenére is csak jó érzéseket tudok hozzá társítani. Végtelenségig szerettem az írásmódot és a könnyed humort, ami jellemzi. Egy icipicit a Napernyő Protektorátus sorozat hangulatát is hozza, ami pedig az egyik kedvencem, így nem is csodálkozom, hogy ebbe is fejjel előre zúgtam bele. Azt hittem, hogy tündér témában már nem lehet újat alkotni, de itt a kézzelfogható példa arra, hogy mekkorát tévedtem - de nem is bánom. Egyszóval kellemesen meglepett, így alig várom már, hogy a folytatása is érkezzen. Addig pedig gyönyörködöm a borítóban és legfőképp a gerincében.
Szereplők: Mindenkinek határozott jellemrajza van, s ezek többnyire egymással nincsenek átfedésben, így a karakterek közötti konfrontáció lehetősége adott. A lapokon többször is csatároznak egymással szóban, de valójában összetartó kis csapatot alkotnak, így megmarad a baráti csipkelődésnél és határfeszegetésnél a dolog.
Történet: A történet szépen hullámozva halad előre. A lassú folyást egy idő után egyre sebesebb örvény váltja fel, amely a végére igencsak kicsúcsosodik.
Nyelvezet: Nagyon könnyen olvasható, kellemes hangzású írásmód jellemzi, amelybe belevegyül egy csipetnyi múltszázadi hatás.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, fantasy.
Esztétika: Nagy szívfájdalmam, hogy az eredeti borító nem került megtartásra. Szerintem az jobban illeszkedik alapvetően a történethez, de azért a magyar llátványterv sem utolsó. A színek kellemesek, az apró részletekben pedig a kiadóra jellemző profizmus bújik meg, hiszen tökéletesen tükrözi a tartalmat. A gerince csodás, számomra ez a legszebb része. Az a pici gomba, a betűtípus és a színek harmóniája maga a csoda!
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„– Menj be! Vérzel.
– Odabent sem fogok kevésbé vérezni, te eszement nőszemély!"
"– Neked is segítened kell.
– Nem kell. Elég, ha olyan mogorván nézel a fára, ahogy rám szoktál, attól biztos kettéhasad."
– Nem kell. Elég, ha olyan mogorván nézel a fára, ahogy rám szoktál, attól biztos kettéhasad."
"– Tudtam, hogy nem fogod elhinni. Csak azért, mert a te szívedet ezer könyvkupac pora lepi be, másét még nem."
"– Tegnap azért haragudtál, mert nem segítek. Ma azert harapod le a fejem, mert segítek. Te vagy a legellentmondásosabb ember, akivel valaha is találkoztam."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése