Nincs jó. Nincs rossz. Csak az élet valahol a kettő között.
Star Radley élete kisiklott azon a harminc évvel ezelőtti napon, amikor rábukkantak húga, Sissy összetört holttestére. A mérgező kapcsolatokba és drogba, alkoholba menekült nő két gyermek egyedülálló anyja, de a családról valójában 13 éves, öntörvényű lánya, az öccsét ádázul óvó Duchess gondoskodik. Kicsiny városuk rendőrfőnöke, Walk életét szintén visszavonhatatlanul megváltoztatta az a régi nap: ő talált rá a kislány holttestére, és az ő vallomása alapján került börtönbe Sissy haláláért legjobb barátja, Vincent.
Vincent büntetése lassan véget ér, és a harminc évet lehúzott férfi visszatér gyermekkora helyszínére, ahol egykori legjobb barátja, Walk, valamint korábbi szerelme, Star várja szorongva, hogy mit hoz magával hazatérése. Be nem gyógyult sebek szakadnak fel újra, évtizedekig lappangó feszültségek lángolnak fel, és csak egyvalami látszik biztosnak: ez a történet nem fog jó véget érni.
Chris Whitaker többszörösen díjnyertes könyve felkavaró olvasmány gyászról, traumáról és túlélésről, egyben pedig emlékezetes karakterek sorát felvonultató, letehetetlen bűnügyi történet.
Honnan ismerszik meg egy kivételes történet? Talán onnan, hogy érzelmeket vált ki az olvasóból? Vagy hogy arra készteti, írjon, beszéljen róla, tehát valamilyen formában hírét vigye? Esetleg pont a csendben, a szótlanságban keresendő a nagyszerűség? Bármelyik lehetséges, hisz az élmény típusától is függ, amit átadott. Chris Whitaker Ahol az égbolt véget ér című könyvének esetében szerintem abban bizonyosodik meg a páratlan élmény, hogy a regény végére érve, az olvasó hirtelen azt se tudja eldönteni, mi a valóság és mi csupán a képzelet szüleménye. Jelen helyzetben nem az olvasó az, aki képtelen elereszteni a történetet, hanem pont fordítva történik: a sztori eszi be magát annyira a bőre alá, hogy mire kettőt pislog, már gúzsba köti és nem engedi el az utolsó pontig.
Nem indult valami könnyen a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Nagy méltatásokat kapott, így meglehetősen magas elvárásokat támasztottam az irányába. Kevésbé viseltem jól, hogy több olyan lényeges momentuma van, ami ellentmond a logikának, a stílusomnak és a tapasztalataimnak. A szerző lustán csepegteti az információkat, az események is egyre inkább katasztrófába torkollanak, majd mikor már azt hittem, megpecsételődött a könyvvel a kapcsolatom, akkor vezetett be néhány új megvilágítást, amely hatására egyszer csak azt vettem észre, hogy az eddig nehezen forgatott történet belém mélyesztette a karmát és nem ereszt. Megvezetett, majd mély érzelmeket váltott ki belőlem, elsöpörve az első benyomást. Tényleg megérdemli az éltetéseket.
A regény alapja egy harminc évvel ezelőtti eseményre vezethető vissza, mikor egy kislány tragikus módon lelte halálát egy fiatal fiú gondatlansága miatt. Ez az esemény sokak életében hagyott mély nyomot maga után. Egy olyan városban, ahol mindenki ismer mindenkit, erős kölcsönhatások munkálkodnak, így a személyes tragédiák súlyát is valamelyest együtt viselik. Így van ez Walk rendőrfőnökkel is, aki a regény valós idejében is igyekszik mindent ugyanúgy tartani, ahogy harminc évvel ezelőtt volt. Maradi, nem szereti a változásokat, de mellette igyekszik kellően alkalmazkodóképes lenni a tekintetben, hogy a számára fontos emberek életét megfelelően tudja támogatni. A regény másik kulcsszereplője Duchess, egy tizenhárom éves lány, akinek idejekorán kellett felnőnie, hogy kisöccse részére tudjon egy minimális normalitást biztosítani - ami lehetséges az adott körülmények között, ugyanis édesanyjuk, Star élete teljesen kisiklott azután a végzetes nap után, mikor a húgát elvesztette. Mellettük még egy tucatnyi karaktert vonultat fel a szerző, de ettől a regény nem érződik túlságosan telítettnek, kellemesen megférnek egymás mellett a lapokon. A legtöbb krimi ott szokott elbukni, hogy túl kevés szereplővel dolgozik, ezáltal könnyen kitalálható, hogy pontosan mi és miként történt. Jelen esetben erre egy cseppnyi esély sincs. Chris Whitaker jól forgatja a lapjait, így mindig van valami, ami meglepetést okoz az olvasónak.
A könyv elsődleges célja a minőségi kikapcsolódás lehetőségének biztosítása. A regény első harmadában szépen sorra bemutatkoznak a karakterek és kirajzolódnak a lehetőségeik, főleg a jövő tekintetében, amely eléggé sötéten lebeg a fejük fölött. A sorozatos tragédiák egyre inkább eltolják a regény érzelmi egyensúlyát. A második harmadban a hangulat még inkább megpecsételődik, egyre kevesebb pozitív érzelem ismerhető fel a lapokon és az olvasóban egyaránt. Az utolsó egységben azonban a szerző behoz több új lehetséges forgatókönyvet is, amely által már nem is annyira tűnik elrugaszkodottnak Walk ragaszkodása Vincenthez vagy éppen Duchess általános viselkedése. A szórakoztatáson felül pedig az író olyan tragikus életutakat mutat be, amelyek által az olvasó átértékeli a sajátját. Több ízben kitér arra csupán egy-egy fél mondat erejéig, hogy mennyire erősen jellemformáló a környezet, a családi közeg, valamint a fiatalkorban megélt események. Nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy egy gyermeknek erőteljes mértékben szüksége van a stabilitásra és a biztonságérzetre, amelyeket jelen esetben Robin és Duchess sosem érezhetett.
Az Ahol az égbolt véget ér című könyv nem egy könnyed krimi, ahol az olvasó kicsit elgondolkodik, kicsit elborzad, majd a végére érve továbbhalad a mindennapokban. Bár eleinte sokszor éreztem benne ellentmondást és túlzást, a végére azt kell mondanom, hogy szimplán emberi reakciókkal dolgozott a szerző. Nem idealizálta túl az életre hívott világot, sőt, inkább szabadjára engedte az összes szellemet, amit csak a lapok elbírtak. Sötét és telített és sokkal több van benne, mint amire elsőkörben számítani lehet. Csavaros, szövevényes, de mégis teljes egészében érthető. Remélem, hogy a Disney által készített sorozat alapjaiban hozni fogja ugyanezt a hatást.
Szereplők: Minden szereplőnek megvan a saját azonossága, amely legtöbbször valamilyen negatív tulajdonságban csúcsosodik ki. Walk például erőteljesen maradi, mindenhez úgy ragaszkodik, ahogy az harminc éve volt, legyen szó barátságról, emberről vagy éppen épületről. Nagyon erős ellentétet okoz ez, hiszen rendőrfőnökként abszurd, hogy a legjobb barátja egy elítélt, akivel immáron harminc éve nem találkozott, de úgy tesz, mintha az elmúlt időszak nem is történt volna meg. A könyvben pedig alig van közöttük kontaktus, hiszen a helyzet sem adja a mély beszélgetések lehetőségét. Duchess ellentmondása pedig a korából és a viselkedéséből fakad. Tizenhárom évesen rengeteg tragédiát élt már meg, így nem csoda, hogy sérült a lelke, ez igazolja a tetteit. A törvényen kívüli megjelöléssel viszont a valódi korát erősíti, ahogy még fantáziál, játszik és kapaszkodik mindenbe, amibe csak tud. A beszéde azonban indokolatlanul durva, sokszor nem is illik az adott helyzetbe.
Történet: A regény elsőkörben egy mély lejtmenetet mutat. Az események egyre inkább tragédiába torkollanak, mind a város, mind a szereplők szintjén. Egyre inkább felszínre kerülnek a karakterek valós tulajdonságai, amik további árnyalatot kölcsönöznek a korábbi eseményeknek. A történeten a szerző csavart még hármat, mielőtt az utolsó oldalakon eljut az olvasó a megoldáshoz. A lezárásban teljes feloldás található, így végül mindenki révbe ér.
Nyelvezet: A regény általános szövegezéssel bír. A karaktereknek nincs kirívó egyéni stílusa, így végig könnyed és egysíkú marad a ritmust. Egyedül Duchess alpári beszédstílusa az, amely kizökkenti az olvasót - esetenként meg is botránkoztatja. Véleményem szerint a szerző kissé elvetette a sulykot e tekintetben.
Besorolás: Kortárs szórakoztató irodalom, krimi.
Esztétika: A regény általános kinézetű. A krimik és thrillerek körében gyakorta tűnik fel egy, a helyszínre utaló kép, mint jelen esetben az őszi fényekben aranylóan csillámló búzatábla. A kétszínű cím jól illeszkedik a környezetbe és hatásos, figyelemfelkeltő, de nem tolakodó.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"A reménykedés olyan világi dolog. Az élet pedig annyira törékeny, és néha túlságosan erősen kapaszkodunk belé, noha tudjuk, hogy így csak össze fog roppanni."
"Nagyon jól tudta, hogy az emberek személyiségét az olyan emlékek, események formálják, amik örökre beégnek a lelkükbe."
"Nem kell mindennek a mindent vagy semmitről szólnia; arról, hogy elsüllyedsz vagy fennmaradsz. A legtöbben csak próbálják a víz fölött tartani a fejüket, és ez pont elég."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése