Violette egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára, és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza – ha egyáltalán hazajött.
Violette békében és nyugalomban él a temetőben: ápolja a veteményesét, feljegyzést készít minden temetésről, a gyászbeszédekről, gondozza a sírokat és a temetőkertet éppúgy, mint a hozzá betérő gyászolók lelkét. Mindenkihez van egy megértő szava, a temető három sírásójához barátság fűzi. Egy nap beállít hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve az asszony urnáját jött elhelyezni egy számára ismeretlen férfi nyughelye mellé. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és lassan megismerjük nemcsak a nyomozó édesanyjának különös szerelmét, de Violette, a férje és a kislányuk történetét is. Az újabb és újabb találkozások, történetek, a sírfeliratok mögött megbúvó életek és egy izgalmas nyomozás kaleidoszkópszerűen kapcsolódik össze Violette sorsával, aki nem halogathatja tovább, hogy választ találjon a kérdésre: túl lehet-e lépni a legmélyebb fájdalmon, amit el tudunk képzelni, és újra lehet-e kezdeni az életet?
Az elmúlt év egyik legnagyobb sikerkönyve Valérie Perrin Másodvirágzás című regénye. A rajongótábora egyik pillanatról a másikra duzzadt fel és egyre szélesebb rétegben kezdte megmozgatni az olvasókat és a különböző, könyvekkel foglalkozó személyeket, legyen az kiadói vagy kereskedelmi munkatárs. A sikere azóta is töretlen, a magyarországi statisztikákat elnézve már lassan ezer fölötti az olvasottsági mutatója és mindemellett igencsak magas százalékon áll. A közmegítélése tehát kiemelkedő, annak ellenére is, hogy sokakat el szokott rémíteni az olvasástól a nagyobb terjedelem, valamint a szépirodalmi tematika is. Szóval sok falat döntött le már addig is, míg végül hozzám is elért.
Meglepő módon már az első oldalon elvarázsolt. A prológus véleményem szerint igencsak erősre sikerült, pedig valós tartalma egyetlen rövid mondatban megfogalmazható: Violette a temetőben temetőgondnoki pozíciót tölt be. A szerző ahelyett, hogy ezt így, kerek perec az olvasó tudtára hozta volna, inkább ezer és egy dolgot felsorol, hogy mi jellemző a főszereplő szomszédságára. Ezek mind apró momentumok, amiknek a hátán evezve az olvasó gondolatai irányítottan, de vaku villanásnyi időt felőrlő módon ezerfelé szaladnak. Ez a típusjegy a teljes regényre jellemző, az elbeszélés végig ebben a stílusban kerül bemutatásra.
A kezdeti elragadtatásomat tovább növelte a szerzői írásmód. Valérie Perrin nagyon szépen fogalmaz, az általa megragadott gondolatokat gondosan egybefűzi, s mint egy hatalmas mezei virágcsokor, úgy nyújtja át félszeg mosollyal az arcán az olvasó részére. Néhol kissé közönséges vagy szúrós, részleteiben keszekusza, de az egységet szemlélve a maga egyszerűségében gyönyörű. A fejezetek elején található rövid sírfeliratok és búcsúzószöveg részletek pedig mindinkább emelték a színvonalat. Sokszor ezen kis foszlányok váltották ki belőlem a legnagyobb érzelmi túlcsordulást, mert az a pár egymás mellé hányt szó a saját veszteségeimet hivatott életre kelteni. Az olvasás is ezért eleinte nem volt könnyű a számomra. Egyfelől bevonzott a megteremtett világkép, a szavak szépsége, egyre inkább arra ösztönözve, hogy csak olvassak és olvassak, de aztán mindig jött egy vérbeli Violette gondolat az elmúlásról, ami páros lábbal rúgott mellkason. Szeretném megjegyezni, hogy ezekben a gondolatokban semmi megrázó nincsen alapvetően. A szerző gyönyörűen mesél az elmúlásról, tisztelettel és mélységes szeretettel, de az én lelkemen még olyannyira friss sebek tátonganak, hogy ezeket nehezen tudtam csak értelmezési szinten befogadni. Szóval az első benyomásom fájdalmas, de pozitív volt, ám a hirtelen jött lendületem hamar oda is lett. A regény első harmada olyan, mint egy virágos rét egy szélfútta napon. Ezernyi kis virág nőtt rajta, amik mind csodásak, de az egész teret tartósan belátva, amellett élve egyre inkább elveszti a báját. Nem kötött le, nem volt meg az erő, ami előre lendített volna, motiváció nélkül pedig igencsak küzdelmes ilyen nagy terjedelemmel birkózni. Ugyanakkor letenni sem akartam, mert szinte még esélyt se adtam neki, hogy kibontakozzon. A regény felénél a szerző ki is teregeti a lapjait, addig kell igazán kitartani, utána már egy kellemes áramlat lökdösi előre az olvasót. A könyv második fele így már könnyebben csúszott, hiszen megjelent a különböző idősíkok tragédiája, párhuzama és mozgatórugója, mondhatni itt válik igazi regénnyé. Ugyan a kezdeti lelkesedésemet nem tudta visszahozni, de egy mérsékelt érdeklődést kiváltott belőlem, amely elősegített abban, hogy a továbbiakban is meg tudjam látni a történet valódi értékeit.
Mert érték az tagadhatatlanul van benne. Bár valóban sok a kósza gondolat, a feleslegesnek tűnő szócséplés, valójában a lapok között olyan emberi sorsok bújnak meg, amik első látásra teljesen hétköznapiak, de mélyebb betekintést követően láthatóvá válik, mennyire páratlanok. S pont ennyire hétköznapi és egyben páratlan minden egyes ember, mindenkinek a sajátos életútja és tapasztalata, éljen az a jelenben vagy nyugodjék már a föld alatt. A regény első felében általános életigazságok jelennek meg, míg a második része, mely már inkább a szerzői szabadságot élteti, konkretizált élethelyzet különböző értelmezéseit hivatott bemutatni. Hogy ahány résztvevője van egy eseménynek, s ahány szemtanúval rendelkezik, mindenki másként éli meg ugyanazt, így a valóság a maga módján egyfajta illúzió. Az ember gyarló és ítélkező, a nemtudását az elképzeléseivel kompenzálja. A karakterek érzésvilága folytonosan hullámzik, a tudomásukra jutó információk újabb és újabb hullámokat vetnek, majd mikor már azt hittük, hogy egy téma megfelelő módon körüljárásra került, akkor egy újabb szempont megjelentésével még további értelmet rendel hozzá, ezzel végtelenítve a reakciók tárházát.
Ha a teljes regényt egységében tekintem, akkor be kell vallanom, hogy belőlem nem váltotta ki azt a rajongást, amivel másoknál szembesültem. A sok szép gondolat nem elengedő ahhoz, hogy maradandó élményt biztosítson. Kétségkívül Valérie Perrin tehetséges szerző, akibe komoly lehetőségek lakoznak, ám véleményem szerint még dolgoznia kell az egység megteremtésén. Az ötletei jók, a stílusa príma, a történetalkotás sem megy neki rosszul, de a célmeghatározás ingatag, a megfelelő ütemben történő építkezés még hagy maga után kívánnivalót.
Szereplők: A szerző által életre hívott szereplők mindannyian cipelik a saját életük keresztját. A regény lapjain csupa olyan alak jelenik meg, akik súlyos feldolgozatlan traumákkal élik az életüket és mérgeznek meg mindenkit, aki csak a közelükbe kerül. Violette a fő áldozat, aki piedesztálra emeltetik és a körülményei mártírjaiként tölti a mindennapjait egészen addig, míg a saját magának felállított katatón állapotból végül külső segítséggel megláthatja a fényt. Véleményem szerint túl nagy ellentét van a főszereplő és a további résztvevők között. Violette az abszolút tisztaság jelképe, míg a többiek csak úgy dagonyáznak a posványban. Egy kézen meg lehet számolni, hány szereplő van, aki hűséges volt a párjához, ami számomra kiábrándító. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért mindig ennek kell a központi cselekményelőidéző tulajdonsága lennie, mind fő -és mind mellékszál esetén.
Történet: A regény első nagyobb hangvételű egysége puszta alapozás. A múltban és a jelenben, több szempontból megvizsgálva mesél a szerző az elmúlásról és a családi kapcsolatok fontosságáról. Csak a könyv második felében kap körvonalat a valódi esemény, amely életre hívta ezt a történetet. Innentől kezdve viszont az üres frázisok és a szép, mélyebb tartalommal bíró gondolatfoszlányok helyét átveszi a valós történetvezetés, amely már gondolkodásra készteti az olvasót. A két egység között elég széles szakadék tátong, összeköttetésként egy kissé leharcolt lengőhíddal. Violette életútja tele van fájdalommal, ami fokozatosan bontakozik ki az olvasó szeme előtt nemlineáris módon. Erőteljes, így nem hagyja hidegen az olvasót, de kellő szabadságot is hagy neki, hogy megmaradhasson annak, ami: puszta kitaláció, így végül képes lelki sérülések nélkül becsukni a könyv fedelét.
Nyelvezet: Szép, igényes, átgondolt. A szavak jó hangsúllyal rendelkeznek, rendezettek, a gondolatok ezáltal célzott üzenetátadásra képesek.
Besorolás: Kortárs világirodalom, szórakoztató irodalom.
Esztétika: A regény nagyon igényes köntöst kapott. A borítóterv egyszerű, de kifejező és jól harmonizál mind a címmel, mind a tartalommal.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„Rossz anya vagyok, de megtanulom, hogyan legyek jó.”
" De hát nem kellene minden kisgyereknek természeténél fogva csüngenie a szülein? Elvégre teljes mértékben a gondviselőktől függ a túlélésük."
"Egy anya mindig türelmes. Mindig kedves és odaadó. Sosem hullik szét. Egy anya az ütköző a gyermeke és a kegyetlen valóság között."
"A tanácsadó szerint Frida elég intelligens ahhoz, hogy jó szülő legyen, de félő, hogy érzelmileg nem alkalmas a feladatra.
– De hát szülő vagyok. Harriet anyukája.
– De vajon Harrietnek is az az érdeke, hogy ön legyen az anyukája? – nézett rá a nő."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése