Maddie McLendon, a népszerű krimiíró a férje elvesztése után a fiával, Cammel és az unokájával egy montanai kisvárosba költözik, hogy ott kezdjenek új életet. Igyekezniük kell, ha még a zord tél beköszönte előtt fel akarják építeni az otthonukat.
McLendonék telekszomszédja, a tehetős marhatenyésztő nem nézi jó szemmel a hevenyészetten összeeszkábált ideiglenes tábort. A gazda a felesége halála óta ellenséges és elutasító az emberekkel, arról pedig hallani sem akar, hogy egyetlen lánya pont a semmirekellő Cam McLendonba szeressen bele.
Az író és a gazda az elképzelhető legrosszabb szomszédok, és minden erejükkel azon vannak, hogy borsot törjenek a másik orra alá. Egy váratlan tragédia azonban arra készteti őket, hogy újragondolják a viszonyukat.
A Mystic Creek-sorozat népszerű szerzője ezúttal egy önálló történettel ajándékozza meg az olvasókat. A karácsony fényeiben két család kap lehetőséget arra, hogy a remény és a szeretet erejével túljussanak a múlt fájdalmain, és nyílt szívvel egy boldogabb jövő felé induljanak.
Mindig is szerettem látványra azokat a kiadói sorozatokat, melyek több szerző egy kategóriába sorolható regényeit foglalja magába. Emlékszem, milyen mérhetetlen elégedettséggel töltött el az egységes látványuk, amikor még könyvesboltban dolgoztam. A General Press Romantikus regények válogatása is pont ilyen volt. Bár nem vonzotta a figyelmemet magára olyan mértékben, hogy olvassak belőle, a külső formai megjelenés kiszámítható mintázata örömmel töltött el. Most viszont a véletlennek köszönhetően egy regény mégis a kezembe akadt, ami ide tartozik, Catherine Anderson A karácsony fényei című kötete. Így utólag már nem is értem, miért kerültem ennyire. Abszolút nem az az olcsó ponyva kategória, mint amire számítottam.
A borító és a cím kissé félrevezető. A történet augusztusban veszi kezdetét és egy fél éves időintervallumot ölel fel. A könyvben a karácsony és az akörüli események nagyon kevés helyet foglalnak el és a sztori lezárását szolgálják, semmint a tetőpontot. Ezek után számomra ez a könyv nem sorolható be az én értelmezésem szerinti „karácsonyi olvasmányok” kategóriába, de ettől függetlenül jól megállja a helyét ebben az időszakban is. Szívet melengető, kedves mese két család egyesüléséről. Mese, mert nagyon sok olyan pont van, ami nem állja meg a helyét vagy épp nem hiteles, de igazából ezek olvasás közben nem zavartak szinte egyáltalán, mert olyan kellemes és otthonos volt a kialakított közeg, hogy szívesen vesztem el én is Montana füves dűnéi között.
A könyv első fele a fiatalabb generáció tagjait veszi górcső alá. A Cam és Kirstin között kibontakozó kapcsolat nagyon aranyos a maga módján, hiszen a féltő és korlátozó édesapai jelenlét, amely közéjük állna, mindig kellő motivációt tud nyújtani a fiatalok számára, hogy bebizonyítsák, mennyire eltökéltek. Szó szót, esemény eseményt követve a regény hangulata finoman változik. Az először ismerkedős, tétova irányvonalat fokozatosan váltja fel a titkolózás általi izgalom és bizonytalanság, majd ezt követi az eltökélt kitartást a hirtelen jövő tetőpontig, ami kifordítja az addigi helyzetfelállást a négy sarkából. Jól megrázza a szereplőket, hogy egy új kezdetként egy másik generáció életét helyezze fókuszba, így innentől Sam és Maddie lesz az, akinek valójában az útját a továbbiakban követhetjük. Mivel korábban már bőven kijutott a főételként tálalt közhelyes romantikából, így az idősek között létrejövő lelki kapocs kellemes desszertként szolgál – főleg az előzményeket figyelembe véve. Kellemes érzéssel tölti el az olvasót az a tény is, hogy a végső lezárás pont karácsonykor jön el, hiszen mi lehetne nagyobb ajándék, mint a szeretet és a harmonikus családi kapcsolat?
A karácsony fényei című regény rendelkezik bizonyos szintű mélységgel is. Az egész regényt a gyász érzése uralja, az összes szereplő életében aktívan jelen van, csak más mélységekbe repítette őket az évek során. Leginkább Sam az, akit megviselt a szeretett személy elvesztése, hiszen korábbi értékeit, kapcsolatait maga mögött hagyva egy inverz valóságává vált önmagának. Ő testesíti meg azt a személyt, aki összeomolva és külső segítséget el nem fogadva várja azt, mikor követheti az elvesztettet a halálba; addig pedig a világba ordítja fájdalmát, mindenkit megsebezve, akivel bármilyen pillanatnyi kontaktot is képes létrehozni. Maddien keresztül mutatja be a szerző azt a típust, aki bár a legnagyobb mélységig megélte a gyászát, de képes továbbra is előrefelé tekinteni – főként a család miatt. Egyszerűen nem teheti meg, hogy összeomoljon és feladja, mert a kötelességei iránt olyannyira elhivatott, hogy fel sem merül benne a megadás lehetősége. Ettől még a fájdalma egyáltalán nem kisebb, csupán más szinten tudja kezelni. A figyelmét koncentráltan előrefelé fordítja és a jelenkori problémák megoldására törekedve él napról napra. Bár nem közvetlenül, de a fiatalokon is érződik a veszteség érzete. Korukból fakadóan ők még rugalmasabbak, s a felelősségtudat, amley a vállukat nyomja végképp nem engedi, hogy a gyász kicsit is megformálja a személyiségüket. Igyekeznek az idősebb korosztály fejét a víz fölött tartani úgy, hogy közben önmagukat sem szorítják háttérbe.
Többet kaptam ettől a könyvtől, mint amire számítottam, de utólag úgy érzem, maradt bennem egy kis elégedetlenség. A regény első felében még úgy éreztem, hogy kivételes lesz számomra, ám a továbbiakban egyre több dolog szúrt szemet, ami mellett végül nem tudtam csak úgy elmenni. Ettől függetlenül nem érzem úgy, hogy fel kellene ezzel az irányvonallal adnom a próbálkozást, mert érzek benne potenciált. Remélem, meg is találom majd idővel azt, amit keresek.
Szereplők: No igen, ez az a pont, ahol számomra kicsit megbukott a regény. A karakterfelépítések első pillantásra jónak tűnnek, ám hamar kiderül, hogy nem teljesen működőképes a megformálásuk. Caleb a korához képest nagyon éretlen, a szerző valójában egy 11 év körüli kisfiúról mintázta. Sam őrjöngése valamelyest a gyász számlájára írható, de a belső gondolatait megismerve már abszolút nem működik a dolog, mivel nem vesztette eszét. Amennyiben klinikai eset lenne, úgy a felesége halála utáni tettei elfogadhatóak lennének. Valamint a pálfordulása sem reális: egy ember sem tudja elengedni egyetlen pillanat alatt – főleg nem tartósan -, több évnyi vélt sérelem dühét. Kirstin lélekben egy örök gyerek, aki az apja mellett nem tudott mentálisan felnőni. Úgy viselkedik, mint egy tizenéves kamasz, még akkor is, mikor már semmi nem indokolja. Amikor pedig már nem ő van a főszerepben, rá se lehet ismerni, egy akaratos, gondolkodásmentes lánnyá változik.
Történet: Valójában két történetet mesél el ez a regény, amelyek valamely szinten egymásba vannak ágyazva, de különálló részként is megállják a helyüket. Az események időtartalma fél évre tehető. Eleinte szépen lassan csordogál, majd túlságosan begyorsít. Olyan érzés, mint mikor az embernek van egy határidős feladata, amivel eleinte csak ímmel-ámmal foglalkozik, ám a leadást megelőző héten csak ráébred, hogy bajban lesz, ha most már nem koncentrál rá, így kisebb alapossággal, de meglepő gyorsasággal ér a végére.
Nyelvezet: Egyszerű, hétköznapi nyelvhasználat jellemzi.
Besorolás: Szórakoztató irodalom, romantikus zsáner.
Esztétika: A borító szép, kellemes a tekintetnek. A könyv kötése príma, jó olvasási élményt biztosít.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Ma hozzám szólt egy srác a gyakorlaton.
Cam felderült.
– Ez fantasztikus, Caleb! És mit mondott?
A fiú vállat vont. Félretolta a szájában az almát, úgy felelt:
– Azt hogy: „Odaadod a vésőt?”"" – Graham.
– Micsoda?
– Grahamnek hívták a férjemet.
– Mint a kekszet? Ki a fene nevezné így el a gyerekét?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése