Mit nyújt még az idő?
1772-t írunk. Az amerikai függetlenségi háború előestéjén járunk, amikor a lázongás kanóca már rég meggyulladt.
Holtak hevernek Boston utcáin, és elhagyott fakunyhók égnek Észak-Karolina távoli erdeiben.
A fenyegető káoszban a kormányzó Jamie Fraser segítségét kéri, hogy egyesítse a távoli vidékeket, és védje meg a gyarmatokat a király és a korona dicsőségére. Azonban van egy kis gond: Jamie Fraser felesége, Claire, valamint lánya és veje, akik mindhárman időutazók. Jamie tehát tudja, hogy három év múlva olyan lövés dördül majd el, amit az egész világon hallani fognak, és ami a gyarmatok függetlenségéhez vezet, miközben a király emberei holtan vagy száműzetésben fogják végezni.
És ott van még az a kis újságkivágás is, abból az 1776-os The Wilmington Gazette-ből, ami Jamie és családja pusztulásáról ad hírt.
Jamie Fraser most az egyszer azt reméli, hogy időutazó családja téved a jövővel kapcsolatban.
Immáron végérvényesen lezártuk a 2020-as évet. Nem mondom, hogy csak és kizárólag rossz dolgot hozott, de úgy gondolom, hogy mindenki egyetért abban, hogy rengeteg változás következett be. Bizakodva vártam az új évet, amely a nagy világba lehet, hogy lassan hozza vissza a megszokott hétköznapok hangulatát, de az én életemben igencsak sorsdöntőnek hat majd. Az év első olvasmányát nagy gondossággal választottam ki. Hiszek abban, hogy a kezdőpont megmutatja, milyen évre számíthatok a könyvek terén is. Hosszas mérlegelés után a választásom Diana Gabaldon Outlander című sorozatának legutóbb megjelent részére esett. A Hó és hamu lehelete immáron a hatodik rész, amelyet magyar nyelven is olvashatnak a rajongók. A maga bő 1400 oldalával nem mondható egy könnyed regénynek; s ez a tény is közrejátszott a döntésem meghozatalában. Egy olyan történettel szerettem volna nyitni az évet, amely igazán meghatározó élményt tud nyújtani. Egy olyannal, ami magába foglal egy teljes univerzumot és felvonultatja az élet különböző nehézségeit. Affélét kerestem, ami megerősít abban, hogy még a negatív tapasztalatok is a végső cél felé visznek, egyfajta szükséges rosszként el kell viselni, majd tovább kell lépni. Mindemellett pedig vágytam arra, hogy magamban is megerősítsem a tudatot, hogy nem kell nekem szöcske módjára ugrálnom egyik könyvről a másikra. Nem kell sebesen haladni, mindent feláldozva olvasni és írni. Egy olyan könyvre vágytam, aminek minden szavát át tudom a lelkemben forgatni, hogy végül a kiegyensúlyozottság győzzön bennem. Ezt pedig mindössze két író tudja a számomra biztosítani. Hát ezért nyitottam az évet Diana Gabaldon Hó és hamu lehelete című könyvével.
A történetről:
A mai napig az egyik kedvenc sorozatom az Outlander annak ellenére is, hogy voltak olyan jelenetei és részei, melyek kissé kiábrándítóan hatottak rám. Szerencsére nem ez volt a gyakori, összességében a történet mélyenszántó és sokszínű, egyszerre szórakoztat és okít. Minden rész esetén a gerincem mentén végigborzongok, mikor Jamie Claire-t Sassenach-nak becézi. Szinte már családtagnak érzem őket, így minden olvasással eltöltött pillanat olyan, mintha vendégségben lennék náluk. Őszintén szeretek betekintést nyerni a Fraserek folyton változó életébe.
A hatodik regény kezdeti részén a szereplők mondhatni újfent bemutatkoznak. Bár a könyv nem tartalmaz visszaemlékezést az előző részekre nézve – amelynek nagyon örülök, mivel rengeteg folytatás csak az korábbi jelenetek ismétlésével van tele –, a szerző a mindennapi élet általános tevékenységeivel újfent megismerteti a karaktereket az olvasóval. Ez a közvetett módon történő megközelítés számomra sokkal szimpatikusabb, mivel így ahelyett például, hogy a szerző leírná, hogy Rogert az előző részek egyikében felakasztották, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a hangja mennyire töredezett, érdes, s ki tudja, mennyit fog még fejlődni idővel, hiszen egy ilyen trauma után a test nem biztos, hogy megfelelően tud regenerálni.
A Hó és hamu lehelete című könyvben foglaltak sokkal könnyebben utat találtak hozzám, mint mondjuk a negyedik kötet eseményeié. A szerző a mindennapi teendőkre nagy hangsúlyt fektet, így a fő cselekmények között eltelt idő is megfelelő módon van kitöltve. Claire most is rengeteg érdekes esettel találkozik orvosi pályafutása alatt, s néhány páciense élete egyéb módon is összetekeredik a saját életfonalával. A szerző folyamatosan, valós módon építette fel a karakterek között kialakuló szövetségeket és erőviszonyokat, ezáltal a történet teljesen hiteles marad. Ebben a részben valahogy kevésbé fájt a tudat, hogy Jamie-ék már azért nem olyan fiatalok, mint voltak, hogy bizony, fölöttük is eljárt az idő. Talán ez annak is köszönhető, hogy egyre inkább közeledik az a nap, amit az újságok is megírnak majd: a Fraser házaspár saját otthonában, tűzesetben életét veszti. Ez a tudat egy nagy gombócot formált a torkomba, amitől nagyon nehezen sikerült megszabadulnom. Féltettem őket, aggódtam értük, ugyanakkor nagyon kíváncsi voltam, hogy a szerző vajon miként fogja folytatni: tényleg kiírja őket a sorozatból vagy egyéb úton siet a megmentésükre? Szerintem ez igenis kérdéses az ő esetében, hiszen családregényről beszélünk, így lehetségesnek tartottam, hogy a továbbiakban Claire és Jamie helyét a lánya és annak családja veszi át.
Természetesen a sok mellékes esemény mellett – melyek a későbbiekben alátámasztásként szolgálnak a fő fordulatoknak – jelen esetben is megjelenik egy, a korszaknak és a helyszínnek megfelelő történelmi esemény. A mostani időszakban ezt egy sok áldozatot követelő polgárháború képezi, amely esetén a jövőből jöttek mindannyian tisztában vannak a végkimenetellel. Ahhoz, hogy szeretteik életét a lehető leginkább be tudják biztosítani, ezt a tudást megosztják velük, s közösen, fájó szívükkel viaskodva kell eldönteniük, miként éljenek tovább: maradjanak az esküjük szerint hűek a koronához vagy a túlélés reményében álljanak át a lázadók soraiba? A szerző Jamie-n keresztül egy hosszas és mély lelki bizonytalanságot mutat be, amelyben egymásnak feszül az élni akarás és a lelki bizonyosság törékeny mivolta.
A könyv lapjain régi szellemek is újfent felbukkannak, valamint több olyan apró kirakódarab is a helyére kerül, amelynek hiányát eddig talán észre sem vettük, ugyanakkor tudat alatt bennünk volt az érzés, hogy valami nincs meg – csak épp azt nem tudtuk, hogy mi. Ezáltal minden lélek mélyére nagyobb betekintést nyer az olvasó és egyre inkább megérti az egyének állhatatosságát, vágyait és mozgatórugóit is. Ian eddig is közkedvelt karakter volt a részemről, de így, hogy végül megismertem az ő sajátságos életútját mindinkább közelebb került hozzám. Még Bonnet esetén is éreztem magamban valami megértésfélét, bár a megbocsátás még távol állt tőlem. Túl sok bűn nyomja a vállát ahhoz, hogy az olvasó szimpatizálni tudjon vele.
Annyi mindent lehetne erről a könyvről mondani – már csak a terjedelme miatt is –, mégis úgy érzem, hogy itt nem elegendő néhány szó ahhoz, hogy kellőképp be tudjak számolni az átélt élményről. Az olvasási ciklusokat rendszerint azért szakítottam meg, hogy egy-egy jelenetet meg tudjak osztani a köröttem lévőkkel. Akadt, hogy ez épp valami komoly dolog volt, amit szerettem volna valakivel megvitatni, máskor a különböző érdekességekkel traktáltam mindenkit vagy épp csupán jópofa kacagtató jelenettel örvendeztettem meg a társaságot. Hihetetlen, hogy egy ekkora volumenű történetet a szerző kézben tud tartani úgy, hogy közben a mindennapos, apró problémákat sem bagatellizálja el. Hihetetlen, mégis magától értetődő, így az utolsó pontig a teljes regény természetesnek hat.
Összességében tekintve:
Sokszor jött már velem szembe az a kérdés, hogyha életem végéig csak és kizárólag egyetlen könyvet olvashatnék, melyik lenne az. Eddig nem tudtam rá válaszolni, mivel bár sok olyan történet van, ami közel került hozzám, alig pár, amit képes lennék rongyosra olvasni. Most viszont bátran kijelenthetem, hogy Diana Gabaldon Hó és hamu lehelete című könyve lenne az. Nem, nem csak a hossza mondatja ezt velem, a teljes beltartalom is. Ez a kötet újfent megmutatta nekem, miért is szerettem bele ebbe a sorozatba. Visszahozta az első részek keserédes ízét, ami úgy hiányzott már az utóbbi időben. Az a két hét, míg ezt a regényt olvastam, egyfajta terápia volt a lelkemnek. Elfelejtettem a mindennapok rohanását, félre tudtam tenni az egyelőre megoldhatatlan problémákat. Csak elmerültem a 18. századi problémákba, a kor nyújtotta nehézségekbe és élményekbe.
Immáron megbékéltem Bree és Roger jelenlétével is. Elfogadtam, hogy ők egy másik generációhoz tartoznak, így a gondolkodásuk teljesen más, mint a szülőké. Ők nem tudnak teljesen elszakadni a jelenkori dolgoktól, mint például a padlófűtés vagy éppen egy autó, de már beláttam, hogy ez végül is az előnyükre válik, hiszen ezen tudás által a kreativitásukkal karöltve sok kísérletezéssel eltöltött óra után olyat képesek alkotni, ami jobbá teheti a saját és a körötte lévők mindennapi életét.
A cselekmény folyamatosan foglalkoztatott és a történet legvége is kellő izgalommal, ugyanakkor nyugalommal is szolgált sajgó lelkemnek. Tipikusan egy olyan lezárás nyom viaszos pecsétet a lapok legvégére, amely által az olvasó is úgy érzi, hogy az utolsó pont elhelyezésének most jött el az ideje. Pihen kicsit, feldolgozza a látottakat, majd ha kedve támad innen folytathatja a további események megismerését. Már csak abban reménykedem, hogy a kiadója is támogatni fogja és nem kell sokat várni a következő kötet megjelenésére – egy időben! Igen, ezt nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, mivel még mindig haragszom amiatt, hogy a teljes regény megjelenésére hónapokat kellett várni. Azt elfogadom, hogy a hossza miatt két részben tudják csak kiadni, de azt nem, hogy nem egyszerre, egybecsomagolva jönnek. Hülyeség kiadni a történet felét, ha a másik része még nincs kész. Erre nincs mentség. Vagy egybe vagy sehogy.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Esküszöm neked, Bree – mondta. – Bárhogy fognak is hívni engem mostantól, akkor is mindig, mindenekelőtt a férjed leszek. A férjed és a gyermekeid apja leszek legelsősorban, és mindig az is maradok. Bármit teszek, sosem a családom kárára fogom tenni, ezt megígérem.
– Én csak annyit akarok – szólalt meg halkan Bree a sötétségben –, hogy szeress engem. Nem azért, amit tudok, vagy azért, ahogy kinézek, vagy azért, mert én is szeretlek. Hanem azért, aki vagyok."
"– A nénikédnek igaza van, Ian. Egy fa támadott meg.
Ian résnyire nyitotta egyik szemét.
– Mondta már valaki, milyen vicces fickó vagy, Jamie bácsi?
– Nem.
Ian lehunyta a szemét.
– Akkor jó, mert nem vagy az!"
"– Hosszú sora van annak, miért csodállak, Sassenach, de a csiszolt stílusodat különösen nagyra tartom."
A könyv adatai:
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó
Megjelenés ideje: 2020. május 4 és 2020. október 9.
Terjedelem: 1432 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése