2020. május 4., hétfő

J.D. Barker: A ​hatodik éjszaka (4MGY 3.)

Fülszöveg:

Sam Porter nyomozóban a „Bocsáss meg, Atyám!”-szöveg rég elfeledett emlékeket idéz fel, a szándékosan eltemetett múltat. Anson Bishop számára ez a három szó köti össze a gyermekkort a jelennel, miközben fellebbenti a fátylat az évtizedek óta rejtegetett igazságról.

Ez a holttestek mellett hagyott szöveg arra utal, hogy az áldozatokkal ugyanaz a gyilkos végzett, de azonos időben fedezik fel őket Chicagóban és Dél-Karolinában. Ha ugyanaz a gyilkos végzett velük, vajon hogyan hidalta át az ezer mérföldes távolságot?

A Chicagói Rendőrség és az FBI háza táján közben teljes a zűrzavar: egy lezárt kórház, egy szélhámos zsaru és korrupció egészen a legmagasabb szintekig. Amikor Anson Bishop, a hírhedt 4MGY sorozatgyilkosságok gyanúsítottja feladja magát, egy meglepő történettel áll elő, amely a feje tetejére állítja a nyomozást, és az összes érintett életét megváltoztatja.


Ha egy általam sokra tartott író utolsó magyar nyelven is megjelent könyvéhez érek, melyet még nem olvastam, általában húzom-halasztom a kezdési dátumot. Nehezen veszek búcsút a szeretett elmék nagyságától. J. D. Barker, úgy néz ki, ebben az esetben is külön kivételkezelési szabályt alkotott meg, mivel éppenhogy csak letettem Az ötödik áldozatot, máris kezdtem neki A hatodik éjszakának is. Egy levegővétel nem telt el a két kötet között, egy kósza gondolat sem született meg a fejemben. Állatias vágy lett rajtam úrrá. Egyszerűen tudni akartam, miként folytatódik ez a történet. A második rész legvégén úgy éreztem, kirántották alólam a talajt, hiszen egyetlen kérdésemre sem kaptam kielégítő választ, sőt, sokkal több volt bennem a kérdőjel, mint előtte. Úgy vélem, a történet csak el lett vágva egy köztes fokozott állapotban, lógva hagyva az olvasót. Na nem, velem ezt nem tehetik meg. 
Olyan erősen hajtott a vágy, hogy a jól berögződött szokásaimat is felülírta, ugyanis két sorozatrész közé mindig szoktam beiktatni egy teljesen másfajta történetet is. Ezt azért szoktam meglépni, mert így van ideje rögzülnie bennem, hogy mely könyv, mely eseményeket tartalmazta, így később sem fogom összekeverni a részekben található cselekményeket. Valamint az sem utolsó hátrány, hogy így adok magamnak egy kis időt a véleményem megfogalmazására is anélkül, hogy a folytatásban olvasottak már befolyásolnának. Nos, A hatodik éjszaka ezt nem engedte meg a számomra. Mind a második, mind a harmadik kötetről a teljes trilógia elolvasása után tudtam csak írni. Annyit tettem meg mindössze, hogy alkottam magamnak egy apró jegyzetet, ami támaszként szolgált az események elválasztása szempontjából. Túlságosan a rabjává váltam a történetnek, képtelen lettem volna írni, míg nem tudom meg, hogyan végződik a történet.

A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Ez is csak növelte bennem az érzést, hogy a trilógia második és harmadik kötete sokkal inkább egyben kellett volna, hogy kiadásra kerüljön. Mint zsák meg a foltja, annyira együtt mozog a kettő. Inkább lett volna egy duológia, ahol a zárókötet kétszer annyi terjedelmet ölel fel, mint a nyitó. Mint látjátok, kicsit nehezemre esik elengedni ezt a tényt. 
Szóval folytatódik a sztori. Az eredeti felálláshoz képest hatalmas fordulatot vettek az események, teljesen inverz képet mutatnak. A jó és a rossz karakterek szerepe látszólagosan felcserélődött, hiszen Portert bélyegzik meg, mint a Négy Majom Gyilkos és Bishop az, aki az áldozat szerepében tetszeleg. Valljuk be, ezt a pálfordulatot kevés szerző képes reprezentálni. Hihetetlen csavarok vezettek idáig és nem csak a könyvbéli statisztikák elméje került összezavarásra, hanem az olvasóé is. Bár premier plánba szemlélhettük végig az eseményeket, biztos vagyok benne, hogy mindenki legalább egyszer, egy kicsit elgondolkodott azon, hogy vajon tényleg Porter-e a jó fiú. Bevallom, én többször is eljátszottam a lehetőséggel. Ehhez nagyban hozzátett az a tény is, hogy Porter karaktere egyre inkább messzebb került tőlem. A titkolózásával kiölte a kapcsolatunk lényegét. Itt látszik, hogy mennyire igaz az a tézis, hogyha valaki nagy titkokat őriz, amiknek jelenléte nyilvánvaló, ám nem von be senkit, úgy egyre inkább ellöki a többieket magától. Ő maga is bizalmatlanná válik, de az őt körülvevő emberek sem képesek maradéktalanul elhinni az általa kiejtett szavakat. 
A történet igencsak furcsa fordulatot vett, mikor bekerült a képbe egy lehetséges súlyos légúti betegség, ami sok emberáldozatot követelne amennyiben Bishop szabadon engedné. Bár ez a fordulat nem volt teljesen felesleges, hisz a szerző mesterien szőtte bele a gerjesztett bonyodalomba, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy ez már a túl sok kategóriába tartozott. A könyv eredeti íve melletti kitérőnek éreztem ezt, mindössze időhúzásnak. Nem illett bele az eddigi képbe és ehhez még most is tartom magam, miután a könyv végére értem. Ennek hatására eleinte nem is szívesen olvastam azokat a jeleneteket, amik mondjuk a kórházban játszódnak. Bár a végkifejletben sok szempontból szerepet játszik, ettől függetlenül zavar, hogy nem volt valós célja a zavarkeltésen és hátráltatáson kívül. Vagy jobban bele kellett volna vonni vagy éppen teljes mértékben ki lehetett volna hagyni. Több megoldás is az eszembe jutott, ami által a felvázolt helyzet szintén elérhető lett volna, de mégis megmaradunk a realitás talaján.
A továbbiakban viszont abszolút nincs semmiféle panaszom a történetre, bár az előbb említett vírus-mizéria sem nevezhető annak – sokkal inkább egy kis elégedetlenségnek. Bár Porter a bizalmam nagy részét eljátszotta, mégis kitartottam mellette, amennyire tőlem telt, így a sorsa a továbbiakban is érdekelt. Hihetetlen, hogy a kezdeti felálláshoz képest jelenleg hol tartunk, mennyi minden változott. Talán pont emiatt örültem annyira annak, hogy újfent felbukkan a történetben egy, az első könyvben ábrázolt elemhez hasonló rész. Az olvasó ismételten elmerülhet Porter gyermekkorában, mely által egyre élesebben rajzolódik ki a kép arról, hogy miért is indította ezt a bosszúhadjáratot és egyáltalán hogyan került a képbe Porter. Bár az indokai hagynak maguk után némi kívánnivalót – hisz hihetetlen mennyi ideig dédelgette magában a bosszú gondolatát és mit meg nem tett érte –, egy ilyen pszichotikus elmétől nem vártam volna kevesebbet. Porter gyerekkora közel sem volt átlagos. Olyan világot járt meg a szülei, majd később a társai által, aminek nem szabadna megtörténnie – és pont ez benne a legtragikusabb: a pszichopata szülőket leszámítva, hány gyermek megy át hasonló sorson? Hány életet tesznek tönkre már egészen fiatalon azzal, hogy nem kapják meg a megfelelő támogatást és szeretetet, sőt, olyan dolgokra kényszerítik őket, amire sosem szabadna? Nagyon elgondolkodtatott. 
Élvezetes volt látni, ahogy ennyi esemény után végre kezd körvonalazódni az egész problémakör. Az első két rész olvasása után már igencsak nagy zavar volt a fejemben, képtelen voltam megtalálni és összeszőni azokat a szálakat, amelyek végül elvezetnek a megoldáshoz. Most, ahogy sorban jönnek létre a kapcsolódási pontok, kezdtem végre megnyugodni. Az őrült, folyamatos pörgésem leállt, és átvette a helyét a tudás által okozott boldogság. El sem tudom képzelni, hogy mennyi időbe telt, mire ezt az egész történetfolyamot képes volt megalkotni a szerző, és még csak utána jön a papírra vetés folyamatának három éve! Érződik, hogy az egész trilógia mélyen át lett gondolva, nem menet közben talált ki mindent a szerző. Biztos vagyok abban, hogy rengeteg munkája lehet benne.
A végjáték mindent vitt. Mikor azt hinnénk, hogy már nem maradt semmi, minden lezárásra került, épp csak az epilógusba nyerhetünk még egy kis betekintést, akkor a szerző még egyet, majd megint még egyet csavar a játszmán. Azt kell hogy mondjam, hogy ennyire jó lezárással még nem találkoztam. Szinte törvényen kívüli, mégis, mást el sem tudnék képzelni. Nem, nem nyeri el mindenki a méltó büntetést, hisz a való életben sincs így. Nem tud az átélt eseményeken mindenki kellőképp túllépni, hisz vannak olyan megítéltetések, amik még a tisztázás után sem múlnak el. De mégis van benn egyfajta igazság, elkeseredettség és beletörődöttség, ami szükséges volt ahhoz, hogy a legutolsó pont is a helyére kerüljön. Grandiózus!

És hát ez is elérkezett. J. D. Barker magyarul megjelent könyvei közül immáron az utolsóhoz érkeztem, az utolsót is befejeztem. Meg kell mondjam, elég fájdalmas pillanat ez a számomra. Ez az író a kategóriájának egy teljesen új szintjét mutatta meg a számomra. Meglepett, nem egyszer és nem is kétszer. Úgy csavarta a szálakat, ahogy nem szégyellte. A köszönetnyilvánításban megemlítette, hogy ez a történet három év alatt született meg és hogy az alkotási időszakban a lakás körbe volt cetlizve, hogy maga is tudja követni az események vonulatát. Ezt teljes mértékben meg is értem. Számomra inkább az a kérdés, hogy a felesége tudja-e, hogy egy őrült zsenivel osztja meg az életét? Mert J. D. Barker az. Ami az ő elméjében lakozik, nos, az egyáltalán nem átlagos. Véleményem szerint, épeszű ember nem tud olyan életszerű alkatként ábrázolni egy karaktert sem, mint amilyenné Anson Bishop lett és főleg nem tud az olvasónak egy elmebeteg gyilkost úgy megalkotni, hogy azzal képes legyen bizonyos szinten szimpatizálni.
A 4MGY sorozat büszkén feszít a polcomon. Azon könyvek közé tartozik, amiktől sosem válnék meg. Biztos vagyok benne, hogy újra is fogom olvasni, mert bár már tudom, ki a gyilkos, miért tette, még így tartogathat a részemre meglepetéseket. Apróságok, amiket első olvasáskor nem realizáltam. De még ha nem is lenne így, akkor is jó élményt adna, mert az általa kínált történet komplexitása megunhatatlan. 
Nagyon remélem, hogy a szerzőtől a továbbiakban is érkezik még regény, bármely kategóriában. Már most J. D. Barker hiányom van.


"Hiába temetjük el a rossz dolgokat, mert a rossz dolgok hajlamosak kiásni magukat."

"Úgy kellene kezelned a testedet, mint egy templomot, te viszont úgy kezeled, mint egy nyomortanyát, és abban reménykedsz, hogy miután leég, fizet a biztosító."

"Olyan régóta vagyok rendőr, hogy ha valaki boldog születésnapot kíván nekem, azt feltételezem, hazudik."

"– Szükségem van egy fegyverre – közölte Kloz.
– Láttalak a lőgyakorlaton, úgyhogy nem kapsz."

Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés ideje: 2019. november 26.
Terjedelem: 474 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése