Niitaabell Világa: R. F. Kuang: Mákháború (Mákháború 1.)

Fülszöveg:

Nikant elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.

Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.

Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Monotonitás. Az átlagember mindennapjának jellemzője. Reggel ébred, majd eltölt - jó esetben maximum - nyolc órát munkával, hazamegy, elvégzi ügyes-bajos dolgait és lefekszik aludni. Másnap pedig kezdődik elölről. Újdonságok nélkül az élet hamar szürkévé változik. Kivétel nélkül, mindenkinek kell valami, ami kirángatja ebből a megragadt állapotból, valami, ami kellőképp felrázza, ami szembeszáll a mindennapok színtelenségével. Erre egy erőteljes fantasy történet tökéletesen megfelel. Amikor már nagyon elveszettnek érzem magam, mindig egy gazdag fantáziával megáldott történetet veszek le a polcról, hogy a képzeletemet feltöltve újult erővel tudjak harcolni. Mert ilyenkor minden könnyebb. Erre pont a héten született egy nagyon jó példám: egy új program használatát oktatták le éppen a számomra. A használata viszonylag egyszerű, ám volt egy ikon, egy ferdén leszúrt piros kard, aminek a jelentésére magamtól nem jöttem rá, így bátorkodtam kollégámnál rákérdezni, hogy az mire való. Elsőnek ő nem értette, miről beszélek, meg én sem, hogy miért nem látja ő is, amit én, mire kiderült, hogy az egy sima, mezei X, egy törlés gomb, ami a kialakításának köszönhetően - és a képzeletre építve- simán letudható leszúrt és enyhén megdőlt kardnak. Attól függ, ki és honnan nézi.

Ez az eset pont akkor esett meg, mikor R. F. Kuangtól a Máktörténetet olvastam, mely még friss, ropogós, hiszen éppen csak egy hete jelent meg az Agave kiadó gondozásában. Már az elején képes volt számomra egy olyan löketet adni, melyet a mindennapokba akaratlanul is átültettem és sokkal szórakoztatóbbá váltak a megszokott események is.

A Mákháború hamar megragadja az ember képzeletét. A letisztult és egyszerű borító, valamint a figyelemfelkeltő cím nagy mértékben vonzza a tekintetet és azonnali gondolkodásra ingerel. Hatalmas kíváncsiságot generált bennem, ami előgondolkodásra ösztönözte az agyamat. Már a megjelenés előtt is teóriákat gyártottam, vajon miről szól majd a történet. Természetesen teljesen más volt a bennem kialakult és az olvasott sorok által vetített kép, a kettő szinte össze sem egyeztethető. Ezért is ragadta meg oly mértékben a figyelmemet, hogy nem csak az álmaimba, de még a mindennapjaimba is beszivárgott.

Az események középpontjában Zsin, a kis hadiárva áll, aki hisz abban, hogy a sorsunkat nemcsak a körülményeink, hanem magunk is alakítjuk. Az őt befogadó család sosem tartotta teljes értékű tagként számon, így a jövőre nézve sincsenek fényes kiállásai. Próbálják belőle a lehető legnagyobb anyagi hasznot húzni, szinte tárgyként kezelik. Mikor kiházasításra kerülne a sor, egy új, javadalmazó üzlet megkötése révén, Zsin egy másik megoldás után keres, amivel a saját kezébe vehetné sorsát fiatal kora ellenére. Ezt a kendzsun, a birodalmi vizsga teszi számára lehetővé, hiszen az itt jó eredményt elérő ifjak kerülhetnek csak be a nagy múltra tekintő iskolákba, ahol különböző oktatásokon vehetnek részt, mely mind a haza szolgálatát készíti fel őket. Mindenki megdöbbenésére Zsin bejut és ezzel kezdetét veszi egy teljesen másmilyen élet, egy meglepő volumennel rendelkező kegyetlen játszma.

Mindig is azok a karakterek voltak a kedvenceim, akik képesek a saját határaikat feszegetni ahhoz, hogy célt érjenek. Zsin kétségbeesett tanulása nagy hatással volt rám. Bár mindig jó eredményeket értem el, képtelen vagyok a tankönyv fölött ülve sokáig tanulni. Engem nem kötnek le oly mértékben az új ismeretek, hogy teljes lelkemet átadva képes legyek magolni. Ezért is küzdök ennyire a nyelvvizsgával. Zsin ráébresztett, hogy saját magam ellensége vagyok. Hiába keresem a kifogásokat, csak azért nem megy a tanulás, mert én nem akarom. A szerző a kétségbeesésre alapozta a fő karaktere tulajdonságait. Zsin szinte mindig aggódik, könyörtelenül hajtja magát, hogy képes legyen véghezvinni amit eltervezett, s ezáltal kiszakadhasson végleg a saját társadalmi rétegének megbélyegzése alól. Lenyűgöző a kitartása. És még csodálatosabb, hogy közel sem tökéletes. Akaratos és dacos, túlságosan is hajtja a sikert. Ezt a szerző többször is kihangsúlyozza és ezáltal kezdettől fogva megalapozza a jellemét, mely biztos vagyok benne, hogy sokak számára nem lesz szeretnivaló. Belőlem pont ezért váltott ki tiszteletet. Egyáltalán nem tucat karakter.

A könyv első harmadában az iskolában eltöltött évek eseményeivel ismerkedik meg az olvasó. Ezen időszak alatt építi fel a szerző a karaktereket, a helyszínt és a politikai viszonyokat. Megalapozza a könyvet forgató ember tudását, amire a későbbiekben épít. Bár meglepődtem rajta, hogy ily mértékben ki van fejtve, honnan indul Zsin útja, de egy percig sem bántam. Élvezettel olvastam a sorokat, lelkesen haladtam fejezetről fejezetre előre. Olvasmányos volta miatt az első kétszáz oldal egy szempillantás alatt elillant. Majd megkezdődik a háború. A szereplők java éppen csak akkortájt vált nagykorúvá, így bár nagy tudással, de kevés tapasztalattal vágnak bele a viszontagságokkal és kételyekkel teli jövőbe. A szerző nem idealizálja a cselekményt. Egy részletesen felépített világképet tárt az olvasó elé, egy gazdag, fejlődő világot, amit lassan elkezd a földdel egyenlővé tenni. Mert az ember természetéből fakadóan csak pusztítani tud. S miközben Zsin mellett reszkető szívvel áll az olvasó, karddal a kezében, végig gondolja, vajon mi értelme ennek az egésznek? Vajon a másik is oldal mennyire érzi az igazát? Egyáltalán az egymással szemben lévő felek közül kerül ki a győztes? Van-e egy ilyen vérengzésnek nyertese? Miközben átéltem a legnagyobb kegyetlenségeket, láttam, mire képes az emberi faj a jó nevében, ezek keringtek bennem. Máskor pedig, mikor fejest ugrottam én is az eseményekben, kitöltöttek Zsin érzései: a régóta dédelgetett dühe, a ezer életnyi fájdalma, amit magával hordoz már sok éve, a félelme, hogy mindent feléget maga körül, az elhivatottsága, amivel kiáll az országa és népe mellett és a feltétel nélküli tisztelete és szeretete, amit a mestere és kapitánya iránt érez, melyek egyszerre rakják össze és tépik szét a lelkét. Borzalmas háború elevenedik meg az olvasó szeme előtt. Szinte látható, ahogy a lapok is egyre sötétebbek lesznek a tintával rótt sorok borzalmaitól, látni, ahogy egyre több mindent fed el a hamu. De egy másik csata is zajlik, mely talán még fontosabb: ez pedig Zsin lelkében létezik. Egy kétségekkel, méreggel és gyógyírral átitatott, veszteségeket követelő áldozat, aminek kimenetele is kétséges. Ez volt az, ami igazán megragadott. Bár nem mindig értettem egyet vele, sőt, akadt, mikor az érzelmeit sem bírtam felfogni, mivel én nem ilyen módon működök, de mégis képes voltam elfogadni, mivel a körülmények áldozata.

A könyv fő mozgatórugója a politikai versengés és a háborús frontok kegyetlensége. A szerző ennek bemutatásához a képzeletét kiterjesztette és misztikus elemeket is felhasznált az értéknöveléshez. A regényben nagy szerepet kap a sámánizmus és mellette az istenek fontossága. Ahogy haladunk előre a történetben úgy bontakozik ki az olvasó szeme előtt egyre nagyobb terjedelemben egy másik világ is, az anyagi részeken túl, ahol rettenetes erők lakoznak. Az olvasó már csak akkor érzékeli a misztikum óvatos csápjait, mikor azok már végérvényesen körülfonták a történetet. Nagyon tetszett ez az eleinte óvatos, majd mindent letaroló felépítés. Egyetlen egy dologgal nem tudtam kiegyezni: miután kellőképp megalapozásra került a sámánizmus jelenléte, az író úgy kezeli, mintha mindenhol és mindenkoron elfogadott és köztudott lenne. A képességeket nyilvánvalónak veszi. Szinte rosszul éreztem magam, hogy nekem ez újdonságot jelentett. De ezen kívül semmit nem tudok felróni, sőt... Az istenek jelenléte egyedi, teljesen másként van használva, mint az eddigi történetekben, melyeket olvastam. Tetszett a lelki megvalósítás és a fizikai megtestesülés egyaránt. Pont ilyennek kell lennie az isteneknek. Nem jóságos öregapók, akik az emberek kegyeit lesik.

Meglepő élményt nyújtott a Mákháború. Az első harmadában a tanulási vágy fűtött engem is és csodálattal szemléltem, milyen merész lépéseket mer meglépni Zsin annak érdekében, hogy biztosítsa a helyét a képzésben. A második metódus alatt erősen megcsapott a változás szele: egy szempillantásnyi idő alatt a gyerekeknek fel kellett nőnie, át kellett magukban mindent értékelni, céljaikat felülírni. Az utolsó rész fölött pedig egy áthatolhatatlan fekete felhő lebeg, tragédiák előhírnökeként. Lapról lapra érzékelhető volt, ahogy jön a vihar, statikus ereje szikrát hányt a szavakon. Érdekes összhatást nyújt. Számomra a vége sem hozta el a megkönnyebbülést, sokkal inkább az odáig vezető út áldozatainak sikolyai csengtek a fülemben, miközben előrefelé tekintettem, ahol szintén nem a feloldozást láttam magam előtt. Egy halovány fénynyaláb csillan csak meg a romok felett, melynek forrása nem meghatározható. Úgy mondanám, hogy egy korszak lezárult, hogy megszülethessen egy új. Hogy ez jobb lesz-e, mint az előző, nem tudhatni előre. S ezért várom tűkön ülve a folytatást. Teljesen elvesztem ebben a vad, kegyelmet nem ismerő világban, ahol az emberek mindössze csak sakkfigurák a nagyok tábláján. Ebben a könyvben elemi erők munkálkodnak. Építenek és pusztítanak. Teljes mértékben kikapcsolt és bár nehéz szívvel, bizonytalan lélekkel, de nagy kíváncsisággal várom, milyen következményei lesznek a végrehajtott tetteknek.

"A hatalom határozza meg, mi elfogadható, és mi nem."

"A sikerhez áldozat kellett. Az áldozat fájdalommal járt. A fájdalom sikert von maga után."

"-Mit számít? Jönnek, mi meg itt vagyunk, és a végén az az oldal nyer, amelyik életben marad. A háború nem azt dönti el, kinek van igaza, hanem azt, ki marad életben."

"Ha fegyverként bánnak az istenekkel, az mindenkor halált hoz."