Minden vég egy új kezdet…
A Jók és Rosszak Iskolájának növendékei úgy gondolták, elérték a mesés Boldogan-Élnek-Míg-Meg-Nem-Halnak állapotot, minden szép és jó lesz, miután legyőzték a gonosz Iskolamestert (a Gazgatót). Fogalmuk sincs, hogy világuk kitágul… és történetük is folytatódik.
A végbizonyítvány megszerzéséért negyedik évben mindenkinek vándorútra kell mennie, ahol dicsőséget szerezhet magának. Ezek a küldetések nemcsak veszélyesek és kiszámíthatatlanok, hanem a tétjük is nagy: a siker örök tiszteletet, a kudarc örök feledést jelent.
Agatha és Tedros feladata az, hogy királyi párként adják vissza Camelot királyságának és várkastélyának régi fényét. Sophie dékán feladata teljesítése során a Gonoszt a saját képére próbálja formálni. Ám hamarosan mindannyian egyre magányosabbnak, egyre elszigeteltebbnek érzik magukat…
Amikor azonban évfolyamtársaik feladata káoszba torkollik, valakinek át kell venni a vezetést, hogy megmenthessék őket. Ha a Jó és a Rossz nem képes együttműködni, senki nem marad életben.
Soman Chainani diadalmasan tér vissza a Végtelen Erdőbe a New York Times bestsellersorozat mozgalmas, nagyon izgalmas negyedik részével.
A Jók és Rosszak iskolája sorozat eredetileg három részből állt volna. A szerző az elképzelt történet fő szálait teljesen lezárja a trilógia végén, mindössze néhány morzsát hagy csak maga után, ami inkább az utógondolás lehetőségét erősíti, de nem teszi alapvetően szükségessé a további okfejtést. Ennek köszönhetően kissé tartottam is tőle, hogy vajon miről fog szólni a maradék három kötet. Az ötödik és hatodik részről még akadt némi elgondolásom a cím és a borító alapján, de a befejező könyv már más kérdés. Ezért tartottam egy nagyobb szünetet a sorozat elolvasásában, de mindenképpen szerettem volna még 2023-ban folytatni Így hát, kicsit kicentiztem, épp az utolsó hetekbe fért be, de megérte. Ettől az élménytől kár lett volna továbbra is távol tartanom magamat.
Ha egyetlen pillantást vet az olvasó a borítóra, máris konstatálja, hogy ez a rész főként Agatha és Tedros körül fog forogni, hiszen mind a vizuális megjelenítés, mind a cím erre utal. Már az első mondatoknál a feltételezés ténnyé alakul át, hiszen a karakter -és helyzetábrázolás során a szerző főként a Camelot várában történő eseményekre helyezi a hangsúlyt. Megfelelő érzékletességgel adja vissza a két fiatalban lejátszódó érzéseket, amelyek a balul elsült koronázáskor és az azt követő hat hónapban uralták őket. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy a boldogan éltek rész nem úgy alakult náluk sem, ahogy azt egy mese végé várná az olvasó. Sok minden van a levegőben, de boldogság az vajmi kevés. Szóval Tedros küzd azért, hogy méltó királya lehessen Avalon népének, míg Agatha igyekszik az esküvő megtervezésére fordítani a figyelmét, de ez egyiküknek se megy túl jól így, hogy a kapcsolódási pont nem túl idilli közöttük. Az első nagyobb volumen után, amelyben lényegében az elmúlt hat hónap történései és érzelmi vonulatai vannak összegezve, megjelenik Sophie, aki a Rossz dékánja lett a korábbi események után. Kis betekintést nyerhet az olvasó az iskola jelenlegi működési rendjébe, majd ezt követően a szerző viszonylag gyorsan összerántja egy helyre a karakterek zömét és megkezdődik a nagy kaland, amelyben a Jó és a Rossz egy oldalon harcol egy még annál is rémesebb dolog ellen, mint amire a Gazgató vágyott. A Kígyó nem csak a világrendet igyekszik felrúgni, hanem alapjaiba véve a morális egyensúlyt teszi semmisé, amely által minden odaveszhet, amiért eddig tanultak és küzdöttek.
Nem mondanám, hogy első látásra szerelem lett ez a kötet. A trilógia egyben jól mutat, megfelelő a történetvezetése, így a negyedik részben véleményem szerint nem megfelelő az a motívum, hogy valójában Agatha osztálya még nem járta ki az iskolát, hanem még csak úgymond most végzik el a szakmai gyakorlatot. Innen szemlélve viszont az első három kötet nem nevezhető egy történet megtestesítésének, hiszen, ha még csak itt tartanak a tanulmányaik során, akkor még messze a vége az egésznek. Ez a tény bennem disszonáns érzéseket keltett. Sophie sem segített könnyen megszeretni a helyzetet. Ő számomra még mindig egy összeférhetetlen karakter, akihez hasonlóval sem találkoztam még. Nem mondanám, hogy nem kedvelem, de odáig sem mennék el, hogy szimpatizálok vele, de minden esetre roppant érdekesnek találom azt, ahogy a szerző alakítja körötte a dolgokat, s végtére is ez előre lendítő hatással van az egész sztorira.
A szerző önmagához hűen alakítja a történetét. Kissé messziről indul, több szót vesztegetve olyan dolgokra, amikre alapvetően nincs szükség, de mégsem beszélhetünk klasszikus értelembe vett túlírásról, mert még ez pont az a mennyiség, ami többnyire átmegy az olvasói rétegen a minősége miatt. Sok helyen humoros, de legalábbis az olvasó a leírtak hatására elvégez egy kis szemforgatást, így könnyedén siklik előre a történetben. S többnyire ez is csak az elején figyelhető meg, mert utána már annyira áthelyeződik a történet hangsúlya és annyira sok kérdés fogalmazódik meg az olvasóban, hogy csak haladni akar, hogy minél előbb ki tudja elégíteni a kíváncsiságát. Engem nagyon magával ragadott a Kígyó és Oroszlán mondája, s annak a jelenkorra történő kivetülése. Ez okozta a valódi Pál-fordulásomat, s onnantól kezdve, hogy elkezdett foglalkoztatni, ki lapul az álarc mögött és mi a célja, teljesen magával ragadott az eseménysor. Sokan írták azt, hogy kiszámítható a történet legvége, de én nem éreztem így. Nyilván nekem is voltak teóriáim, de valójában csak sodródni akartam az árral, nem gondolkodni, hogy végül szkeptikusan csak megjegyezzem, hogy pont az történt, amire számítottam. S azért megjegyezném, hogy nem, nem teljesen úgy estek a dolgok, ahogy én azt feltételezni véltem. A legvégén pedig egy olyan erős érzelmi túltöltéssel tettem le a könyvet, hogy alig tudtam magam megzabolázni, ne nyúljak azonnal a folytatásért. Szívem szerint megtettem volna, de még van elem a listámon, ami nagyobb prioritással bír, így igyekeztem lehűteni magam, de pont ugyanazt az érzést keltette bennem, mint amit az első regény végén éreztem és ez a nosztalgikus varázs mindent megért. Ez a sorozat még mindig méltó arra, hogy a polcomon legyen.
Lehet, hogy eleinte nem éreztem úgy, hogy ez a regény megüti az általam felállított mércét, de hamar megváltozott a véleményem. Szerettem olvasni, mert lekötött és végtelenül szórakoztatott. A figyelmemet fenntartotta, nem is akármennyire! Már alig várom, hogy belevethessem magam a folytatásba is, mert a történet igazán még csak most fog kezdődni - újra.
Szereplők: A szereplők mit sem változtak a korábbiakban bemutatotthoz képest. Viszonylag kevés új karakter gazdagítja a lapokat, de nincs is szükség sok új szemre, bőven elviszik a hátukon a sztorit.
Történet: Az epilógusban a szerző egy olyan problémakörrel alapozza meg a továbbiakat, amely valóban reális felvetés a részéről: Avalon vajon elfogadja-e a herceget és annak hercegnőjét új uralkodónak? A későbbiekben minden cselekedet ehhez a gondolathoz vezethető vissza, hiszen nem csak egy királyság jövője múlik rajta, hanem a teljes társadalomé. A szerző jól építette fel a történetét. Alapvetően hű is marad az ifjúsági regény kategóriához, de azért tartalmaz olyan jeleneteket, amelyek az eredeti Andersen és Grimm mesékre emlékeztet, így a fiatalabb korosztály kezébe csak személyes mérlegelés után merném adni. Minden esetre a történet végig felfelé ível, s a végén sziporkázó tűzijátékként terül el az égen a végkifejlet, s a lehulló pernye felkavarodik a folytatás utáni sietségben.
Nyelvezet: A regény nyelvezete hasonló a korábbi részekhez képest, nem jelent újdonságot.
Besorolás: Ifjúsági irodalom, fantasy.
Esztétika: Az én könyvtáramban a Menő Könyvek által forgalmazott kötet van jelen, amely még mindig gyönyörűnek mondható. Jelenleg ez az, ami kapható is a kereskedelmi egységek polcain. A színválasztás szép, nem túl hivalkodó, a borítótervnek pedig jót tett az a módosítás, amin a legutóbbi kiadás óta átment. A belső illusztrációk szépek, kifejezőek. A könyv könnyen fogható és a nagy terjedelem ellenére is jól olvasható. Masszív és strapabíró.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Ó, tegyél le! Tegyél le!
– Amikor az iskolában így vittelek, akkor azt mondtad, hogy tegyelek le, mire letettelek, te pedig elájultál, Sophie erre Sátánná változott és kis híján meghaltunk – felelte Tedros, és még erősebben szorította magához. – Tehát kérés elutasítva."
– Amikor az iskolában így vittelek, akkor azt mondtad, hogy tegyelek le, mire letettelek, te pedig elájultál, Sophie erre Sátánná változott és kis híján meghaltunk – felelte Tedros, és még erősebben szorította magához. – Tehát kérés elutasítva."
"Óvakodj attól, hogy az Igazságot alakítsd úgy, hogy a történetedbe illjen ahelyett, hogy egyenesen szembenéznél vele."
"– A király csak olyan erős, mint a királysága. A király csak olyan erős, mint a szövetségesei. Egy király csak olyan erős, mint a hadserege. […]"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése