Amikor a fiad hajnali háromkor felébreszt, mert mesét akar nézni, amikor a lányod végigkeni a nappali falát zsírkrétával, amikor a kicsikéid itókája ott virít a plafonon, akkor bizony keményen koncentrálnod kell, hogy ép eszednél maradj, és ne tépd ki szálanként a hajadat. Persze, nem ugrasz ki az ablakon és más hülyeséget sem csinálsz kínodban, mert ott van az a bizonyos mindennél jobban szereted őket a világon dolog, ami megóv attól, hogy eluralkodjon rajtad a teljes idegbaj… (Ugye?)
Karen Alpert New York Times bestsellere elképesztően vicces és hihetetlenül mély gondolatokat feltáró írás egyszerre. A szerző finomkodás nélkül osztja meg érzéseit és tapasztalatait az olykor pokoli gyereknevelésről, amely minden elbizonytalanodó, vagy a váratlan helyzetekre felkészülni igyekvő szülő számára támaszul szolgálhat. Teszi mindezt olyan sziporkázó és mulatságos stílusban, hogy mikor majd’ bepisilsz a röhögéstől, te is azt kívánod, bárcsak pelenkát vettél volna.
December közepén volt egy zsákmányszerző körutam a helyi könyvtárban, céltudatosan a családi részlegen. A kis kétévesem belépett a dackorszakba és úgy érzem, nem vagyok kellőképp felkészülve arra, amit ez magával hoz. Szóval kivettem egy csomó - reményeim szerint - releváns szakirodalmat, majd megláttam Karen Alpert könyvét, Az anyai szeretet végtelen. A türelem már más kérdés.... című kötetet is. Nem volt számomra ismeretlen a tény, hogy az Álomgyár az elmúlt években piacra dobott pár viccesebb kategóriájú könyvet a gyereknevelés témakörében, de eddig nem volt hozzá sok szerencsém. Úgy voltam vele, hogyha túl száraz lenne a többi kötet, akkor legalább ez szolgálhat egy kis könnyítéssel. Végül az év első olvasmánya lett, de nem bánom.
Ez a könyv nem lelt túl jó fogadtatásra a magyar olvasók körében. Való igaz, a fülszöveg nem igazán adja vissza a beltartalmat, így elsőre megdöbbentő lehet a szerző stílusa és az általa képviselt nézőpont is. Sok szempontból az általános magyar mentalitással sem egyeztethető össze, nagyon érződik rajta az amerikai virtus, de ettől még úgy gondolom, hogy megfelelő távolságról szemlélve nem egy rossz könyv. Nyilván nem sorolható be a gyereknevelés kategóriába, de a célközönség miatt mégis a családi részen lehet elhelyezni. De miről is szól pontosan? Karen Alpert, a két gyerekes anyuka egy nap úgy döntött, indít egy blogot, ahol szabad teret enged annak, ami az anyasággal és a gyerekneveléssel kapcsolatban megfordult a fejében. Eleinte magának írta, majd egyre nagyobb figyelmet kapott. Anyukák tömege tette fel a kezét egy-egy rövid bejegyzés alatt, hogy igen, ezt pontosan átérzi és mennyire örül, hogy nincs egyedül a gondolataival. Az anyaság legnagyobb rákfenéje az, hogy (tartósan) sosem érzed úgy, hogy jól csinálnád. Mindig van egy pont, amikor úgy gondolod, elbuktál, s a bizonytalanság a hatalmába kerít. Ilyenkor jól jön mások támogatása és megerősítése vagy éppen az, hogy ki tudd ereszteni a gőzt, legyen az bármennyire is fekete a belső reakciók által. Karen utóbbiban látja a megoldást és szabados és humoros módon tálalja az anyaság kevésbé csodás pillanatait. A bejegyzések végül könyvvé álltak össze a fejében, s így született meg ez a könyv, amelyben megengedi, hogy a saját frusztrációd felolvadjon az övében, s végül nevetésbe torkollva el tudd engedni.
Bizony, ez a könyv csupán a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt. Nincsenek benne mélyenszántó gondolatok, sem használható tanácsok, csupán rengeteg olyan szituáció és helyzetleírás, amelyek stresszt termelnek, s ezek kifigurázásával éri el, hogy legközelebb ne súlyként rakódjon az anyára a probléma. Bátran mer olyan témákról beszélni, amelyek feszélyezik azokat a nőket, akik már átélték a terhesség és a szülés csodáit és nehézségeit, valamint azokat a változásokat, amit ezen időszakok okoztak. Ki mer mondani olyan gondolatokat, amik az átlagos, s főként állandó segítség nélküli anyukákban megfordulnak. Elismeri, hogy nem mindenki arra teremtetett, hogy a csemetéinek éljen, hogy minden velük töltött percben csak a csodát lássa. Bevallom, én sem vagyok ilyen. Félreértés ne essék, imádom a kislányomat, de azért az elmúlt két évben sokszor éreztem úgy, hogy az adott pillanatban gondot okoz, hogy engem nevez anyának, nem mást. Akkor is szeretem, mikor a legrosszabb oldalát mutatja, de emberből vagyok és bizony van, amikor belül irgalmatlanul tombolok tehetetlenségemben, főleg így, a dackorszak elején. (Bele se merek gondolni, mi jön még ezután.)
A kötetben valóban sokat káromkodik a szerző, ahogy azt sokan sérelmezik, de azért érdemes a sorok mögé is nézni. Néhány fél mondatban megjegyzi, hogy a gyerekek előtt amennyire csak tudja, visszafogja magát, tehát ez a stílus igazából ténylegesen csak a stresszszint csökkentésére szolgál. Ugyanez a tartalomra is igaz. Kicsit túl van tolva, a gondok felnagyítva, a reakciók is hevesebbek, de valójában nem ezt közvetíti a gyerekei számára, ezt csak az olvasói részére tartja fent. Gondoljunk csak az éttermes választásos történetre. Szóval egy tökéletesen átlagos anyuka az író, aki ki meri mondani, hogy márpedig a gyereknevelés nem csak játék és mese. Én elhiszem, hogy vannak olyan nők, akiknek ez tényleg egy minden pillanatban csodás dolog, de a többségnek azért vannak jobb és rosszabb napjaik is.
A könyv felépítése alapvetően jó, kellőképp egymásba tudta a szerző húzni a szálakat. Szerintem azzal, hogy többszörösen is elkalandozik, még inkább erősíti az anyuka-attitűdöt, hiszen tényleg ilyenek vagyunk: egyik sztoriból a másikba ugrunk, egyik feladatból a másikba esünk és valójában sosem érünk semminek a végére, csak keringünk. Néhány pontra azonban szerintem túl nagy hangsúlyt helyezett, amivel idővel eltolódott a kellemes hangsúly egy “na, ne kezd már megint ezt” irányba. Való igaz, hogy a folyóügyek elvégzése sarkalatos pont a kisgyerekes anyukák számára, de azért nem kellene ekkora hangsúlyt fektetni rá. Valamint néhány téma vagy épp gondolat teljesen irreleváns a tartalmat tekintve. A kertvárosi rész és az autós leírás a maga módján nyilván témába vág, de személy szerint én nem raktam volna bele a könyvbe, mert nem illeszkedik a korábbi sémához.
Karen Alpert könyvéhez kell egy jó nagy adag irónia és ha esetleg van egy szép rakásnyi felhalmozott stressz és frusztráció is, amit a gyermekáldás okoz, az se hátrány. Én most az alvásmegvonás miatt vagyok magamban zabosabb és ki merem mondani, hogy nekem az ilyen jellegű olvasmányok segítenek abban, hogy meg tudjam tartani a nyugalmamat és támogató módon tudjak akár hajlani fél háromkor is Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelni. Esetenként fél órán keresztül. Egy éjszaka négyszeres ismétléssel.
Szereplők: A könyv típusa alapján nem beszélgetünk szereplőkről.
Történet: Karen Alpert könyve nem regény, így klasszikus értelembe vett történetről sem beszélhetünk. Tartalmát tekintve egy anyuka osztja meg a világgal komikusi vénával ellátva a gondolatait és tapasztalatait az anyaságról, amelyben a legtöbb szülő legalább egy gondolat erejéig magára tud ismerni.
Nyelvezet: Élőbeszédszerű, sokszor elkalandozó, önmagába visszatérő. Kifejezetten trágár, néhol bántó is, de mindez csak az eltúlzás értékét szolgálja.
Besorolás: Humoros, család.
Esztétika: A cím ragadja meg az olvasó figyelmét. A borító kedves, rajzolt, de nem kiemelkedő, azon könnyen átsiklik az ember tekintete.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
„Beléhasított a felismerés: vannak barátságok, amelyekről úgy hisszük, öröktől fogva tartanak, és soha nem lesz végük, de itt, most a tornácon valami véget ért.”
"A bűntudat olyan, mint egy zsák, ami idővel egyre nehezebbé válik, míg aztán az ember már képtelen tovább cipelni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése