A huszonnégy éves Szepes Norbert évek óta járja Európát – amióta a sorsfonalát szövő Nornák segítségével meghozta a döntést, hogy vándoréletet fog élni. Csakhogy a világjárvány a pogány csavargót is kihívás elé állítja, így Norbi kénytelen lehorgonyozni Berlinben. De nincs oka panaszra: imádja a munkáját, a csajok körében is elboldogul, a lakótársa pedig a legjobb barátja. Norbi hiába különc és tetovált, Európa bulifővárosában nála furább szerzetek is megfordulnak; mint a félig buddhista zenész, Daxten, aki mágnesként vonzza a magyar fiút.
Ám Norbi régi szerelme, Farkas Míra Berlinbe érkezik, és felforgatja a mindennapjait: a lány rátalál a fiú gyenge pontjára, aminek köze van egy norvég zenekarhoz, az arctetoválásokhoz és a lengyel erdőkhöz. És miközben a járvány az utolsókat rúgja, egy megkerülhetetlen mozgalom is felüti a fejét, amely árnyékként telepszik Norbiékra. Hiába robban be az éjszakai élet, Berlin graffitivel telepingált falain olyan sorsdöntő változások hagynak nyomot, melyekről Norbi istene, Tyr többet tud, mint bárki más.
Szóval az van, hogy én naiv, úgy éreztem, itt az idő, készen állok Papp Dóra legfrissebb regényére. A többit már olvastam, bírom a stílusát. Tudtam, hogy ez egy kicsit más lesz, hiszen már a Bolyongó is egy egyedi irányvonalat képviselt, de azért na, annyira kemény csak nem lehet, nem? Aha… Most meg itt ülök a kanapén, több napnyi olvasástól leharcoltan, csapzottan, a fejem tele van gondolatokkal, a lelkem érzésekkel és mégsem tudok mit mondani. Frey tökére, hát mi történt?!
Nagy franc ez a Norbi gyerek, én mondom. Azt hittem, hogy a korábbi történetből már azért valamennyire megismertem, s a teljes megértés reménye nélkül, de felzárkóztam azért némelyest mellé. Nem, a hitét ott sem tudtam teljesen befogadni, a jellemével is küszködtem, de azt, ami formálta, a benne dúló érzéseket már annál inkább magaménak éreztem. Aztán itt vagyunk, pár évvel később, mondhatni néhány tapasztalattal gazdagodva, másféle élethelyzetben, ahol újra felbukkan ez a kócos-copfos csávó. Azt hittem, továbbra is majd csendesen elsunnyogok mellette, meghallgatom, a magam szintjén megértem, ha kell, kicsit lélekben támogatom is, és szimplán csak örülök annak, hogy újfent töltünk együtt egy kis időt, mielőtt újra kivonja magát a forgalomból, de nem. A várt sziluett helyett egy valódi ember lépett a színre, akit rohadtul nem érdekel az általános magyar mentalitás, a szőnyeg alá söprés, az, hogyha valamiről hallgatunk, akkor úgy tehetünk, mintha nem is létezne. Helyette jön, és egy kínosabb helyzetbe a képedbe röhög, amin te vagy elképedsz, vagy felhúzod magad, de nem hagyod ellenreakció nélkül. Pedig pontosan ez az a célja, hogy mozgásra és gondolkozásra késztessen, miközben ő maga is küzd ugyanazon démonokkal. Már nem lengi be az a sejtelmes köd, nem érződik elérhetetlennek. Sokkal világosabban kirajzolódik, mi zajlik a lelkében, hogy milyen dolgok mozgatják meg, miből tevődik össze a saját világa, így már végképp nem lehet csak távoli ismerősnek avanzsálni. Ha akarod, ha nem, valamennyit magadra vállalsz belőle, mert a francba is, van egy része ennek a gyereknek, egy kevés félelme, ami pontosan megvolt abban az időszakban benned is.
A fő helyszín Berlin, az idő pedig a Covid-járvány utolsó időszaka, a tél végét jelző és a tavasz közeledtét magában hordozó pár hónap. Norbival visszarepülünk abba az időbe, mikor minden lélegzetvételt az oltások és a védettségi igazolvány határozott meg. Hát nem mondom, hogy könnyű utazás volt ez, hiszen ez az időszak egy lemoshatatlan jelet hagyott mindenkin és olyan társadalmi szakadékokat hozott létre, amire pár évvel ezelőtt senki sem gondolt volna. Norbi sok olyan helyzetbe belekerül, amely akkor mindennapos volt, feltépve ezáltal a kemény emlékek burkát és kényszerítve az olvasót, hogy újból átélje, amit legszívesebben kitörölne az emlékezetéből. A szerző kellő részletességgel, jó tempót diktálva, érzékletesen járja körbe az akkori gócpontokat. A regény szereplői között sok olyan rövidebb-hosszabb eszmefuttatások pörögnek végig, amiket mi is napjában eljátszottunk. Ezek külső szemlélőként, visszatekintő szemmel teljesen más értelmet nyernek, mint akkor, amikor frusztrációtól eltelve benne voltunk az egész közepébe. Papp Dóra a karaktereit egészen mélyre löki, ott vannak az események szívében, a robbanásig feszült helyzetek partvonalán. amikor pedig csurranna némi feloldozás, behozza a következő komoly témát, az ukrán-orosz háborút, ami napjainkban is még folyik. A regény lekövette a puszta valóságot, rá épült, de még így is megdöbbentő volt számomra az irányvonal. Eleinte alig kaptam levegőt, ahogy Norbi, Mikko és a többiek is fulladoztak a hírek között. Erősen elgondolkodtam, hogy most teszem le a könyvet, mert képtelen vagyok arra, hogy a bő egy évvel ezelőtti helyzetet ilyen szinten újra átéljem. Nem szépítem, kegyetlenül megszaggatott, fájdalmat és félelmet hozott a felszínre.
A kemény témák mellett pedig Norbi és a többiek magánélete sem fenékig tejfel. Az elsődleges benyomás alapján ezek csak esznek, isznak, zenét hallgatnak, nagy vehemenciával és minden komolyságot nélkülözve élnek. A felszabadulás jegyében pedig a szexuális túlfűtöttségüket is gyakorta levezetik. De komolyan, a lapok nagy részét ez teszi ki. Ám ha kicsit mögé nézünk, hogy mi van ezen viselkedés mögött, máris nem csak két színből áll a kép. Való igaz, hogy az átlagember első ránézésre sokkal inkább hasonlít a jogász Ádámra, mint Norbira, de ha ránagyítunk a képre, akkor láthatóvá válik, hogy nincs is közöttük akkora szakadék, mint ami feltételezhető. A covid sok dolgot hozott magával a megbetegedésen kívül. A rengeteg korlátozás újabb stresszköröket indukált, a bezártság eddig sosem látott méreteket öltött és mindenkit megviselt, valakit jobban, valakit kevésbé, de nincs olyan, akin nem hagyott volna nyomot. A józan ész megőrzése érdekében sokan kiléptek a korábbi komfortzónájukból és igyekeztek olyan helyre összpontosítani a figyelmüket, ami kellőképp elfelejteti velük – ha csak egy perce is -, az aktuális állapotokat. Norbiék pontosan ugyanezt csinálják. Igyekszenek megtartani a saját integritásukat, mert ez a túlélés kulcsa. Míra felbukkanása és jelenléte egyszerre ördögi és áldásos, de kétségkívül szükséges. Az ő történetük nem ért véget a Bolyongóban, s a szerző egy igazán erős életutat adott végül mindkettőjük talpa alá az önmegvalósítás jegyében.
Aki ismeri egy kicsit is Papp Dórit, összeakadt már bármelyik könyvével korábban vagy követi valamelyik platformon, az tudja, hogy az ő életében erőteljesen jelen van a zene. A Rúnatánc esetén sincs ez másként. Már a cím is magába hordozza a felcsendülő akkordokat, de a könyvet kinyitva egy teljes hanganyag tár ömlik az olvasóra. Ezt youtube-on, a könyv címre meg is lehet találni, ha esetleg olvasás közben egyéb ingerre is vágyunk. Őszintén, ajánlom is, legalább egy gyors átfutás erejéig, mert nagyon meghatározza az alaphangulatot és tovább mélyíti a regény mondandóját.
Hát szóval ez van. Itt van ez a könyv, ami már ránézésre sem adja a könnyed szórakoztatás lehetőségét, de még így is alábecsültem. Miután befejeztem az olvasást, még jó ideig pörögtem. Olyan adrenalinhullám öntött el, amit egyszerűen nem tudtam megfelelő módon levezetni vagy átcsoportosítani. Másnap, nyugalmi állapotban elkezdtem egy barátnőmnek mesélni az élményeimről és sikerült magam megint teljesen bepörgetni. Pedig olvasás közben mély szorongás lett rajtam úrrá és nem éreztem úgy, hogy a hozzá tartozó feloldozás is jár a könyvhöz. Norbi és a többiek felszínre hozták azokat a kétségeket, amiket mélyen eltemettem magamban a jó idő beköszöntével. Ők kényszerítettek rá, hogy ne a szőnyeg alá söpörjem a rossz érzéseket, hanem adjam át magam nekik, oldódjak fel bennük, akármennyire is rossz, de csak így tudok továbblépni. A Rúnatánc mentális tisztulást hozott magával. Elindított egy úton, ahol magammal vívok csatát annak érdekében, hogyha valaki megkérdezi, hogy vagyok, őszintén mondhassam azt majd, hogy jól; s ezért nem lehetek elég hálás.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Olyan sokat… adtál. Olyan sokat tanultam tőled. A részem vagy.
Képtelen voltam elszakadni a szemétől.
– Te is a részem vagy. Miattad vagyok szabad, kedves Míra.""Úgy döntöttem, szép napunk van. El akartam hinni, hogy ez igenis döntés kérdése, minden egyes nap minden egyes percében."
"Ez már magyarul csúszott ki. Tökmindegy, hogy az előző beszélgetést angolul folytattuk le és hogy megint norvégul álmodtam az éjjel, vagy hogy a melóban németül szolgálom ki a vendégek felét, a magyar bassza meg és a kurva élet még mindig olyan igazi otthonos érzést adó, feszültséglevezető anyanyelvi eszköz, aminek nincs párja."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése