A negyedik majom és a Szíve helyén sötétség szerzőjének lebilincselő új regénye
Jordan Briggs a New York-i rádiózás királynője, beszélgetős műsorát több mint ötmillióan hallgatják minden nap. Kemény munkával küzdötte be magát a legjobbak közé: nem fogja vissza magát, nincs tekintettel mások érzéseire, és kertelés nélkül kimondja, amit gondol. A sikerért azonban komoly árat fizetett. A házassága romokban hever, évek óta nem beszélt az anyjával, és ellökte magától azokat, akik közel állnak hozzá. Egyedül lányával, Charlotte-tal maradt bensőséges a viszonya.
Amikor egy magát Bernie-nek nevező férfi betelefonál a műsorába, és arra kéri, hogy játsszon vele egy játékot – taxi vagy uber? –, Jordan úgy gondolja, hogy ez kiváló lehetőség felpörgetni az adást, és életet lehelni munkába igyekvő hallgatóiba. Csakhogy a válaszát követően hét taxi felrobban a munkahelye előtt. És ez még csak a kezdet.
J.D. Barker legújabb regénye zseniális, magasfeszültségű thriller a szerző jól ismert védjegyeivel: szenzációs csavarok és váratlan megoldások teszik felejthetetlenné A hívást, ismételten bizonyítva, hogy korunk egyik legnagyobb krimiszerzője továbbra is pályafutása csúcsán van.
Az év kezdete óta vártam, hogy az Agave Könyvek kiadó milyen újdonságot hoz el számunkra idén J. D. Barker írótól. Amikor bejelentették A madártollas gyilkosságok című regény megjelenését, alig fértem bele a bőrömbe. Mondhatni transzba estem, annyira vártam, még annak ellenére is, hogy tudtam, más lesz, mint az eddigiek. Nem is tévedtem, össze sem lehetett a további műveivel hasonlítani, hiszen itt, mint társszerző jelenik meg, ám még így is vitathatatlanul érezhető volt rajta a tudatos jelenlét. Ennél többre nem is számítottam, így nagy meglepetésként ért A hívás című könyv beharangozója az őszi időszakban. Az, hogy még ebben az évben újabb könyvvel bővül a gyűjteményem, teljesen bearanyozta a várakozási időszakot. A regény a megjelenést követő napokban el is jutott hozzám és amint sikerült lezárnom a még függőben lévő, betervezett regényeket, azonnal bele is kezdtem. Addigra már több ismerősöm is forgatta és elég jó visszajelzéseket adtak az új Barker könyv kapcsán. Többségük nagyon gyorsan a végére ért, szinte levegőt is elfelejtett közbe venni, annyira lekötötte az, ami a szeme előtt megelevenedett. Ezt biztató jelnek vettem, bár magam sem számoltam sokkal kevesebbre. J. D. Barker számomra azon írók sorát gazdagítja, akik méltán kiérdemelték a vak bizalmamat: a könyvei mondhatni nekem szólnak, elegendő kikapcsolódást biztosítanak a rohanó hétköznapok világában, így újra és újra bebizonyítják, miért is szeretek annyira olvasni. Kérdés nélkül a polcomon van az összes regényének a helye.
A történetről:
A hívás című könyv egy viszonylag rövid intervallummal rendelkező, ám annál inkább meghatározó eseményt mutat be, mely teljes mértékben a szerző képzeletében fogalmazódott meg. A történet mindössze egy napnyi cselekményt dolgoz fel. Már a felütés előtt számíthat rá az olvasó, hogy ez egy nagyon mozgalmas regény lesz, hiszen a 24 óra eseményei egy elég vaskos kötetet tesznek ki úgy, hogy a szerző nem élt a múltbeli történetmesélésből fakadó oldaltöltelék lehetőségével. A jelenben, a mostban élve mutatja be egyre kisebb egységekre bontva azt a katasztrófát, ami New York utcáin, szinte a semmiből formálódtak meg.
A regény két különböző szemszögön keresztül kerül bemutatásra az olvasó részére. Az egyik szál a milliók által elismert rádiós műsorvezető, Jordan Briggs körüli eseményeket taglalja, a másik pedig az éppen büntetésből a közlekedésiekhez lefokozott Cole Hundley, korábban gyilkossági nyomozóként funkcionáló rendőr közbenjárását mutatja be. Utóbbi, ha úgy vesszük teljesen véletlen csöppen az események magjába, mondhatni rosszkor volt rossz helyen, ám mivel egy ambiciózus, nagy igazságérzettel rendelkező, lojális emberről beszélünk, így fel sem merül benne, hogy távol maradjon a kirajzolódó borzalmaktól. Kétségek nélkül teszi a dolgát, ahogy azt egy vérbeli nyomozónak illik. Vele szemben Jordan viszont az, aki az események kiindulópontjaként szolgál, hiszen a tragédiák elkövetője az ő rádiós műsorát választja ki, hogy élőben közvetítse a véghez vitt borzalmakat. A műsorvezető pedig egyáltalán nem tudja magát kihúzni a felelősség alól, hiszen a hozzá betelefonáló Bernie játékra hívja, ami pont olyan, mint a Jumanji: ha nem érsz a pálya végére, örökre benne ragadsz a borzalmakba. Nincs kiszállási lehetőség vagy pillanatmegállító gomb, csak a kőkemény, rideg valóság, amelyben emberek tömege veszti életét.
A kezdeti történeti felfestés nem nyúlik hosszúra. Körülbelül hetven oldalt szán arra a szerző, hogy kiismerhesse az olvasó a sakktáblán felállított bábuk helyzetét és funkcióit. Viszonylag kevés fontos karakterrel dolgozik, hiszen a játék szorosan két ember, Bernie és Jordan között zajlik, a többiek mind csupán a kiegészítő szerepet teszik ki. Eleinte még Cole nyomozó sem fontos az események szempontjából, viszont jelenlétének ereje tagadhatatlan. Hozzá hasonlóan még van pár karakter, akik mintegy harmadik szintű segítőként felvonultatásra kerülnek. A végére azért kapunk két tucatnyi nevet, akik között gond nélkül el tudunk igazodni. A szerző ebből a szempontból nagyon jó történetmesélő, mert bár egy kisebb tömeget mozgat meg a könyv lapjain, olyan szépen adagolja a szereplőket, hogy az olvasónak fel sem tűnik, mégis hány névvel dolgozik a végére. Számomra a történet ettől válik reálissá, hiszen, ha az utcára kitesszük a lábunkat, ott sem azzal a három másik emberrel találkozunk csak, akik az életünk részét alkotják.
Jordan karaktermegformálása talán a legérdekfeszítőbb. Eleinte az olvasó képtelen vele szimpatizálni. Egy rideg, távolságtartó, tipikus karrierista nő jelenik meg a lapokon, akinek olyan szabados szája van, hogy egyszerűen érthetetlen, miért nem rúgták még ki a pozíciójából. Bár a rádiózásban elért sikerei vitathatatlanok, azért lennie kell egy olyan határvonalnak, amit a főnökeivel szemben nem léphetne át. Úgy uralkodik a csatornája fölött, mint egy díva. Idővel a személyisége egyre inkább formát bont, kiderül, hogy sokkal több rétegből áll, mint amit átlagosan mutat magából, így az olvasó is elkezd vele valamely módon szimpatizálni. Amikor az álarc mögött felbukkan az ember, az anya, akkor törik meg igazán a jég és értékeljük át a róla kialakított képet. A kislánya, Charlotte is igazi egyéniség. Bár nagyon bírtam a stílusát, igazi fénypontja a történetnek, mégis úgy gondolom, hogy egy tizenegy éves lány nem tud így gondolkodni és beszélni. Értem, hogy a szerző miért ezt a kort határozta meg a számára, hiszen nagy jelentőséggel bír, de a koraérettsége már túlságosan elrugaszkodott.
Maga a történet végig úgy pörög, mint egy felhúzott ringlispíl. Bernie kegyetlen játéka egyre inkább formát ölt, a körvonalak kezdenek egyre élesebben kirajzolódni, így az olvasóban is egyre több kérdés merül fel. Az eleinte egymástól teljesen független életutak idővel elkezdik keresztezni egymást. Körülbelül a regény felénél történik egy nagy leleplezés, amely által a történet első kockái teljesen összeolvadnak és együtt mutatják be a felfestett képet. Egyre inkább formát bont a karakterek szerepköre és rá kell jönnünk, hogy véletlenek valójában nem léteznek. Sok éve már, hogy Bernie ennek a tervnek a részleteivel foglalatoskodik, így a kivitelezés a lehető legprecízebb. Talán túlságosan is. Van pár olyan dolog, ami rejtély marad a későbbiekben is, pedig úgy vélem, valójában fontos lett volna leleplezni a technikai háttért is. Ilyen például az, hogy Bernie mindent lát és hall. Erre vonatkozólag kapunk egy rövidke magyarázatot, ám azt nem lehet minden helyszínre kiterjeszteni. Alternatív lehetőségek bennem is felmerültek, mert végül is kivitelezhető, ám jó lett volna úgy mondva az író szájából hallani az ehhez tartozó megoldást.
A szerző nagyon jól ért a történetépítéshez. Most is eleinte mindössze egyetlen dobókockát gurított végig az asztalon, amelynek az oldalai egyértelműek és ebből kiindulva a benne lévő potenciál korlátozott. Amikor már beleszoktunk a rutinba, a szabályokba, akkor viszont újabb kockákat vesz elő és azokat is hozzáadja a játékhoz, így a lehetséges események számossága is igencsak magasra rúg. Bővelkedik meglepetésben, váratlan fordulatokban. Én úgy gondolom, hogy nem lehet olyan regényt alkotni, amelyben csak és kizárólag nem várt események ütik fel a fejüket. Az olvasók egy részére így is úgy is rájönnek. A lényeg, hogy ne találják ki az összeset előre. J. D. Barker a hűha-faktorban igencsak otthonosan mozog. Mindig tudja úgy kerekíteni a történeteit, hogy legyen benne több olyan meglepő fordulat, amely az eddig gondosan épített várat összedönti és újra megformálja, így folyamatosan fenntartja az olvasói figyelmet. Emellett nem fél egyedi eszközöket is bevetni, melyek az átlagos ember számára nem komfortosak, mint például jelen esetben maga a helyszín: egy élő rádiós műsor működési háttérbe is nyerhetett egy szempillantásnyi betekintést az olvasó, s ugyan ki ne élvezné a kulisszák mögötti perceket is? Számomra maga az irodaház is csemegének számított. Tudom, hogy New Yorkban nem meglepő az égi felhőkarcolók jelenléte, de kevesen tudják annyira jól és tudatosan használni az ötleteik megvalósításához, mint J. D. Barker. Bár azért egy statikusnak lehet vázoltam volna az elképzelésemet, hogy mennyire működőképes a regény megjelentetése előtt, mivel szerintem egyetlen épület sem bír ki ennyi megterhelést, mint amit ennek ki kellett állnia. Persze ez mind csak a könyv elolvasása után jutott eszembe, mikor már bőven volt időm átgondolni a felvázolt helyzeteket. Amikor benne voltam a sztoriba, semmi sem tudott megállítani vagy kizökkenteni. Tiszta flow-élmény volt.
Összességében tekintve:
J. D. Barker már többszörösen bizonyított, hogy mennyi potenciál rejtőzik benne. Mind a társulással írt regényei, mind az önálló történetei nagy hatást gyakoroltak rám az évek során. Ő egy olyan történetmesélő, aki nem azért ír, mert le kell adnia időben a szerződött kéziratot, hanem az a típus, akiben annyi ötlet bont formát, hogy képtelen magában tartani. A sztorijai nem erőltetettek, a fordulatok nagyrésze nem kiszámítható. A könyvei által a kikapcsolódás abszolút garantált.
A hívás esetén sincs ez másképp. A sztori hamar berántja az olvasót, hiszen rengeteg érdekes dolgot felsorakoztat, ami azonnal megragadja a képzelőerejét. A szereplők megalkotása tudatos, emberi, nem túlidealizált, a helyszín a maga módján hétköznapi és különleges egyszerre, a cselekmény színtere pedig tele van kiaknázásra váró lehetőségekkel. Ahogy haladunk előre, úgy áll össze mindinkább a történet, a karaktereket összekötő szálak is egyre látványosabbak lesznek. A könyv legvégére pedig összeáll egy olyan alternatív megoldás, amely a résztvevők számára csak részleges megoldást jelent, hiszen az átélt események után az életük már sosem lehet olyan, mint amilyen volt. Bár a könyv nem a nagy lelki folyamatok és változások leírásáról szól, hanem a puszta szórakoztatás a célja, azért mégiscsak elgondolkodtatja az olvasót, hogy ő maga meddig tudna elmenni bizonyos helyzetekben, hogyan cselekedett volna Jordan helyében.
Véleményem szerint A hívás című regény príma kikapcsolódást biztosít. Kiszakítja az olvasót a hétköznapok valóságából, kellően leköti a figyelmét és a maga egyszerű, mégis bombasztikus módján megadja azt a löketet, ami elvárható. J. D. Barker újból bebizonyította, hogy tehetséges alkotó.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– A magadfajta emberek, akik túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy a hétköznapi dolgokkal törődjenek, olyanok, mint a gyűjtögetők. Telezsúfolod a garázsodat mindenfélével, amit majd holnap fogsz elintézni, és meg sem fordul a fejedben, hogy esetleg nem lesz holnap."
"Minél hamarabb vissza kell kerülnie a gyilkosságiakhoz. A halottak nem panaszkodnak, és nem osztogatnak utasításokat a rendőröknek."
A könyv adatai:
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés ideje: 2021. november 9.
Terjedelem: 448 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése