Bolíviában, egy távoli, eldugott mennonita településen 2005 és 2009 között lányok és asszonyok százaival esett meg, hogy reggel kábán, fájó testrészekkel, zúzódásokkal borítva, vérezve ébredtek, miután éjszaka megtámadták őket. A támadásokat eleinte szellemeknek vagy démonoknak tulajdonították. A közösség tagjai közül néhányan úgy vélték, a támadásokkal Isten vagy a Sátán bünteti a nőket bűneikért; többen hazugsággal vádolták a nőket, hogy így akarják felhívni magukra a közösség figyelmét vagy házasságtörésüket palástolni; megint mások pedig azt gondolták, hogy az egész a nők élénk fantáziájának szüleménye.
Végül azonban kiderült, hogy a támadásokért a kolónia nyolc férfi tagja felelős. Az állatgyógyászatban alkalmazott érzéstelenítőszerrel, nadragulyapermettel kábították eláldozataikat, és az eszméletlen nőket megerőszakolták.
A bolíviai bíróság 2011-ben bűnösnek nyilvánította a nyolc férfit, és hosszú börtönbüntetésre ítélte őket. De 2013-ban, miközben az elítélt férfiak még börtönbüntetésüket töltötték, a kolóniában újrakezdődtek a korábbiakhoz hasonló támadások és szexuális visszaélések.
A Nők beszélgetnek, amelyben két család lányai és asszonyai vitatják meg a történtek után szóba jöhető lehetőségeiket – Semmit sem tenni / Maradni és harcolni / Elmenni –, regény formában alakot öltött reakció ezekre a valós eseményekre, s ugyanakkor a női képzelet terméke.
Kezdeti gondolatok:
Bizton állíthatom, hogy Miriam Toews magyarul is megjelentetett könyvei bujkálnak előlem. A Minden kis nyamvadt bánatomra is csak a megjelenés után, véletlen, egy teljesen átlagos napon bukkantam rá. Békésen, szinte oda sem nézve pörgettem a moly.hu oldalon a friss híreket, mikor egyszer csak megláttam egy hirdetést, amelyet a kiadó tett közzé. Azonnali vágyat éreztem a beszerzésre és az olvasásra egyaránt, így prioritásba helyeztem az ügyintézés menetét. Meg is lett az eredménye, mivel viszonylag rövid időn belül volt alkalmam megismerkedni vele.
A Nők beszélgetnek című regényével hasonlóképp jártam. Megláttam és olyannyira megragadott, hogy muszáj volt a lehető legrövidebb idő alatt beszereznem; ugyanakkor ez a regény elsőnek a polcomra került és bő fél évig meg sem moccant. Noha folyamatosan kacsingatott rám, volt bennem egy erős visszatartó erő. Bár a mai napig nem tudom megfogalmazni, pontosan miért, de úgy éreztem, hogy még nem jött el az ideje – egészen eddig. Egy reggel, a polcom előtt állva, a reggeli kávém maradványait kortyolgatva végre úgy éreztem, hogy készen állok, ezért levettem, elhelyezkedtem a kanapén és elkezdtem olvasni. Jó ideig nem keltem fel onnan, mivel egyfajta flow életérzés uralkodott el rajtam, így levontam a konklúziót: ha a testem egyetlen sejtje is tiltakozik valami ellen, várakozásra ösztönöz, akkor igenis hallgatnom kell rá, mert a megérzéseim többször bizonyulnak helyesnek, mint amennyiszer elismerem.
A történetről:
A cím egyszerű, de roppantmód kifejező és találó több szempontból is. Mi, nők, sokkal inkább érzünk arra késztetést, hogy szavakkal kifejezzük a bennünk gomolygó érzéseket és gondolatokat. Szeretjük mással megosztani a minket foglalkoztató dolgokat, mivel ezáltal előfordulhat, hogy új nézőpontokat ismerünk meg. Ez megfogalmazódhat azon személyek által, akik a hallgatóságot, beszélgetőpartnert képezik, vagy éppen a kimondott szavak után mi magunk is ráébredünk az események árnyaltságára. Mindemellett pedig nem utolsó szempont, hogy a tárgyalást követően úgy érezzük, kicsit megkönnyebbültünk. Ezt a szerző, Miriam Toews is igencsak átérzi, hiszen könyve valóban ennyiről szól: egy padláson megbújva egy maréknyi nő beszélget az elmúlt időszakban elszenvedett sérelmekről, annak következményeiről és arról, hogy mi lenne a helyes válaszreakció.
A szerző egy valós eseményt bocsátott megvitatásra. A mennonita közösségek egy kis csoportosulása él Bolíviában. A közelmúltban, pontosan 2005 és 2009 között furcsa események tetthelyéül szolgált ez az egyéb közösségektől elzártan, önálló szisztéma alapján működő település. A női nem képviselői, szinte korhatártól mentesen rendszeresen ébredtek úgy, hogy testük különböző sebeket hordozott magán. Nem voltak ritkák a friss zúzódások lilás foltjai és az intim területeket borító vér látványa a számukra. Fejük kótyagosan, a testi fájdalomtól menthetetlenül próbálta értelmezni önön valójukat. Nem voltak emlékeik az átélt eseményekről, így bizonytalanság és értetlenkedés lett újjá rajtuk. Eleinte gonosz szellemeknek, Isteni büntetésnek hitték ezeket a tetteket – már akik meghallgatták a nőket és hittek a szavuknak –, de idővel kiderült, hogy sokkal földhöz ragadtabb a bántalmazások mögött álló ok: egy maroknyi férfi úgy döntött, hogy elkábítják, majd megerőszakolják az általuk szemrevételezetteket. Ez a borzalmas bűntett vezetett el Miriam Toews könyvének alapjaihoz is. A lapokon olyan gondolatok jelennek meg, amelyek az áldozatok fejében is megfordulhattak. Két család több generációnyi nő tagjai vitatják meg azt, hogy ezek után mitévők legyenek.
A történet rendhagyó módon kerül bemutatásra. Az egész kötet egy jegyzőkönyvet tár az olvasó szeme elé. Az asszonyok felkérték a közösség fekete bárányát, hogy vesse papírra a gyűlésen elhangzó szavakat. Elismerik, hogy a leírtakat elolvasni nem tudják, ám úgy érzik, hogy ennek ellenére is ez a helyes lépés. August Epp sajátos módon értelmezte a feladatát. Úgy vélte, hogy az elhangzottakat jobb keretbe foglalni, így a könyv első kisebb lélegzetvételnyi részén az ő története olvasható, miként lett belőle megvetett személy. Ez a magyarázat az ő megismerésén kívül egyéb célt is szolgál. August rövid beszámolóján keresztül az olvasó fel magában kialakíthatja a regény helyszínének körvonalait és felskiccelheti a vallási csoportosulás legalapvetőbb dinamikai törvényeit, hiszen tudvalevő, hogy ezek a közösségek pont amiatt élnek oly elzártan, hogy a saját vallásuk és világszemléletük által tudják leélni a mindennapjaikat, a külső, káros behatásoktól mentesen. August nyitott személyiség, a szüleihez hasonló, s épp ezért a tulajdonságáért képesek a nők maguk közé befogadni erre a kis időre, mivel nem tekintenek rá igazi férfiként. Az írás nem esik nehezére tanult ember lévén, valamint jelenleg is ő az, aki a közösség fiú tagjait oktatja. Így hát örömmel veti papírra az elhangzottakat, miközben saját gondolatait is bőszen beleszövi. Ezen tette számomra abszolút nem szimpatikus. Úgy vélem, itt csupán az önzőség vezette. Ő is részese akart lenni egy történetnek, a hovatartozási vágy emelkedett fölül rajta. Leginkább az bosszantott, ahogy nőket beskatulyázta. Az általa kedvelt személyeket folyamatosan mentegette, plusz tudással, tapasztalati értékkel ruházta fel. Szinte elmondható, hogy a saját spekulációi alapján rendelt hozzájuk tulajdonságokat. Ez a bemutatási mód pedig hatással van az olvasóra is. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha August nekem is meg akarná mondani, hogy mit gondoljak a témáról azáltal, hogy plátói szerelmének gondolatait istenítette a lapokon.
A regény valóban összefoglalható a címmel. Egy csapat nő beszélget a szénapadláson, mi legyen most. Ennél több esemény a lapokon nem nagyon fogalmazódik meg. Ezzel alapvetően nincs semmi gond, mivel a központi témakör által generált feszültség megfelelő felhasználása esetén sokkal többet tudna adni, mintha a karakterek folyamatos mozgásban lennének. Sajnálatos módon ez nem valósult meg. A szerző írásmódja által a megfogalmazott gondolatok mélységét nehezen lehet átérezni. Túlságosan csapongó és felszínes, így az olvasó is egyfajta elhatárolódással képes csak szemlélni az előtte kibontakozó képet. Hiába érdekelt a központi téma, többször azon kaptam magam, hogy egy-egy jelenetet szívesen átlapoznék. Szerencsére a józan ész győzött, így végül átrágtam magam rajta, de őszintén? Nem okozott olyan nagy élményt, mint amire számítottam.
Mindemellett azért természetesen a könyv lapjain megjelennek azok a problémakörök, amik az én fejemben is felmerültek. Kérdéses, hogy most mit tegyenek az áldozatok: menjenek vagy maradjanak? Ha elmennek, hova és miként, ha pedig maradnak akkor mi fog változni? Ez a maroknyi férfi nem csak az önbecsülésükön ejtett foltot és a testüket gyalázta meg, hanem a biztonságérzetüket is elvette, kétségek közé taszította őket. A karakterek több alternatív megoldást is találnak, amelyek mellett pró és kontra érveket is felsorakoztatnak. Érdekes látni, hogy a különböző korú áldozatok mennyire más értékrendszer alapján gondolkodnak, így a kialakuló kép egyre inkább megszínesedik. Ezeknek az apró jeleneteknek a súlya volt igazán az, ami megragadott és engem is gondolkodásra késztetett. A mit tegyünk kérdéskörbe nagy szerepet játszott a személyes gondolkodás mellett a vallási helyzet is. Az ehhez hasonló közösségek a saját hitük szerint léteznek; ez az, ami elsősorban elszigetelt életmódra sarkallta őket, így az egyik legfontosabb tényezője a leírtaknak. A nők végül meghozzák a döntésüket, amelyről még éppen pár szó esik az utolsó lapokon, hogy miként valósították meg. Itt a könyv megint egy kicsit sántít, mivel ezt már August nem ebben a formában tudta volna elmesélni, nem a jegyzőkönyv szerves részeként, így a legvége sem hozta azt a szintet, amit elvártam volna.
Összességében tekintve:
Miriam Toews Nők beszélgetnek című könyve egy roppant fontos témakört boncolgat. A szexuális bántalmazás témaköre egyre nagyobb súlyt kap a mai világban. Egyre több olyan történetet hallunk és olvasunk, ahol egy nőt – vagy éppen férfit – megerőszakoltak. Sajnos elmondható, hogy ezt nem a 21. század hozta magával. Régen is jelen volt, csak akkor zárt falak között zajlott, nem foglalkozott vele a sajtó és az áldozatok is kevésbé mertek megszólalni. Szerencsére ez változott. Pont ezért is reméltem, hogy ez a könyv mélyenszántó gondolatokat fog átadni az olvasó számára, amely megrendíti és gondolkodóba ejti, ám a megvalósítás közel sem ezt hozta el a számomra.
Bár a kívánt kérdéskörök megjelennek a regény lapjain, az nem abban a formában történik a legtöbbször, amit az átlagos olvasó igazán értékelne. A kerettörténet szükségtelennek bizonyul. August tudatos jelenléte pedig folyamatosan ingerelt. Véleményem szerint nem lett volna joga ahhoz, hogy a jegyzőkönyvbe elhelyezze sajátos gondolatait. Értem én, hogy a külső megfigyelő néha nagy segítségére van a társaságnak a probléma megvitatása során, ám az ő köztes megjegyzései, melyeket csak a lapokra rótt, kimondani már nem mert abszolút nem helyén valók. Néha azért sikerült a tényekre hagyatkozva lejegyzetelnie azt, ami valójában történik, ám ezek a részek sem hoztak megnyugvást a számomra. Az egész könyv szenvtelen és unalmas. Néha ragyog ki a lapokról csak a szerzőben lakozó nagy mennyiségű értelem, de legtöbbször szimplán elfojtásra kerül. El kell fogadnom, hogy Miriam Toews hangja engem nem szólít meg. Érdekelne az, amiről beszél, elismerem az intelligenciáját és pont ezért bánt ennyire, hogy két, egymástól abszolút eltérő hullámhosszon vagyunk. Sajnos nem tudtam a történetből maximálisan kiszűrni a fontos témaköröket, elvesztem a sok, unalmas és felesleges részlet között. Pedig mennyi minden lett volna itt, ami szót kívánt volna!
Legközelebb erős leszek, s hiába ragadnak meg a könyvei témakörei, ellent fogok állni és el fogom fordítani a fejem. Mindkettőnknek így lesz a legjobb.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Az egyetlen bizonyosság, amiben részünk lesz, az a bizonytalanság, mondja, függetlenül attól, hogy hol vagyunk."
"Ha nem tudjuk, hogy börtönben élünk, akkor szabadok vagyunk?"
"De a kikényszerített megbocsátás valódi megbocsátásnak számít-e?, kérdezi Ona Friesen. És ha azt hazudjuk, hogy megbocsátottunk, de nem szívből tesszük, az nem nagyobb bűn-e, mintha nem bocsátanánk meg? Nem létezhet-e a bűnnek olyan fajtája, olyan kategóriája, melyet csak Isten bocsáthat meg, melybe beletartozik a gyermekeink ellen elkövetett erőszak, olyan tett, melyet egy szülő nem képes megbocsátani, melynek megbocsátásáért Isten, az ő bölcsességében, teljes egészében magára vállalja a felelősséget?"
"De a kikényszerített megbocsátás valódi megbocsátásnak számít-e?, kérdezi Ona Friesen. És ha azt hazudjuk, hogy megbocsátottunk, de nem szívből tesszük, az nem nagyobb bűn-e, mintha nem bocsátanánk meg? Nem létezhet-e a bűnnek olyan fajtája, olyan kategóriája, melyet csak Isten bocsáthat meg, melybe beletartozik a gyermekeink ellen elkövetett erőszak, olyan tett, melyet egy szülő nem képes megbocsátani, melynek megbocsátásáért Isten, az ő bölcsességében, teljes egészében magára vállalja a felelősséget?"
A könyv adatai:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése