Niitaabell Világa: Gail Carriger: Időtlen (Napernyő Protektorátus 5.)

Fülszöveg:

ALEXIA TARABOTTI, AZAZ LADY MACCON BOLDOG HÁZASÉLETET ÉL.

Persze, mivel Alexiáról van szó, ennek a boldogságnak része, hogy a farkasembereket bevezesse a londoni társaság krémjébe, miközben egy vámpír második legjobb ruhaszobájában él, és egy koraérett totyogóssal birkózik, aki lépten-nyomon alakítgatja a természetfelettieket.

Alexia annyira élvezi új londoni életét, hogy még Ivy Tunstell társulatának legújabb előadása (nem mondtunk sokat, ha katasztrofálisnak nevezzük) sem tudja kedvét szegni.

Ám egy este olyan meghívást kap Alexandriából, melyet nem hagyhat fi gyelmen kívül. Férjével, gyermekével és a Tunstell házaspárral súlyosbítva gőzhajóra száll, hogy átkeljen

a Földközi-tengeren. Egyiptom azonban talán több rejtélyt tartogat, mint amennyivel a megfélemlíthetetlen Lady Maccon elbír.

Mit akar tőle az alexandriai bolykirálynő valójában? Miért támad újra az Istenölő Átok? És hogyan lett Ivy Tunstell egyszerre a Brit Birodalom legnépszerűbb színésznője?

Első benyomás:

Mindig nehéz szívvel viseltetek a sorozatok befejező része iránt, hiszen ez az utolsó kaland, amit szeretett hőseimmel együtt megélhetek. Innentől már nincs tovább, ők maguk is megpihennek. Ez különösen igaz Gail Carriger Napernyő Protektorátus című, öt részből álló történetére. Az elmúlt négy könyv során a karakterek mind a szívemhez nőttek, legyenek agyarasok, szőrösök vagy ájulékony kisasszonyok. Csodálattal adóztam a nyitottságuknak, és annak, hogy még ilyen furcsa események hatására sem zökkentek ki a neveltetésük fodros redői közül. Kifinomult, vegyes társaság, akiknek céljaik nem mindig egyeznek, de ennek ellenére is képesek támogatni egymást a bajban.

Az Időtlenben rengeteg szál vár elvarrásra. Bár a szerző a maga stílusának megfelelően, a Szívtelen végén is egy nyugodalmas lezárást alkotott, amelyben az olvasó lelke megpihenhetett, mégis maradt még jó pár nyitott kérdés, ami miatt a folytatás egyszerűen csak kívánatos, így érthető, miért is voltam képtelen akár egy pillanatnyi időt is várni a két rész között. Ahogy becsuktam a Szívtelent, már kezemben is volt az Időtlen, hogy hellyel-közzel onnan folytathassam, ahol abbahagytam. Bár az előbbi színvonala véleményem szerint nem ütötte meg maximálisan az eddigi mércét, egyáltalán nem éreztem magam bizonytalannak afelől, hogy a zárókötet is hasonlatos lesz hozzá. Bízom a szerzőben, a rajongókban és a kiadóban egyaránt. Bár ez egy olyan sorozat, ami méltatlanul kevés figyelmet kapott, a Könyvmolyképző csapata mégis vették a fáradtságot arra, hogy azon maroknyi csapat kíváncsiságát kielégítsék, akik viszont rajonganak Alexiáért, amiért nem lehetünk elég hálásak.

A történetről:

A történet két évvel később veszi kezdetét. Ekkorra már teljesen letisztultak a mindennapokban keletkezett változások, így mindenki kellő hatékonysággal tudja szervezni a napjait. Alexia és Maccon otthonosan berendezkedett mind Akedalma ruhásszekrényében, mind a szomszédságában, hogy valós és látszat életüket egyszerre tudják fenntartani. A kis Prudence már totyogós, a vámpírokkal és vérfarkasokkal telt házak szobáiban fogócskázik – hiszen bőrlopó képességei miatt minden természeten felüli igyekszik elkerülni a nem megfelelő helyen és időben történő érintéseket. Már senkinek nem okoz meglepetést azért, ha véletlen kibújnának a szájában a kis agyarak vagy éppen farkasbőrben kergetőzne a dolgozók lába körül. Számukra ez vált a természet rendjévé. Úgy vélem, a kezdőpont meghatározása a szerző gyakorlatiasságát erősíti. A kezdeti, meglepetésekkel teli hónapokat úgymondván kihagyta, hogy kellő figyelmet tudjon szentelni a további fordulatokkal telt események irányában. Prudence édes kis kölyök, aki már képes azért önmagát valamilyen módon kifejezni, valamint szükség szerint a saját lábán is tud közlekedni, így további izgalmas történéseket generálhat – és fog is.

Biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan a legtöbben arra voltak kíváncsiak, miként birkózik meg ez a vegyes társaság egy gyermek jelenlétével. Lord Akedalma felől nincsenek kétségeink: a legmodernebb és legszínesebb eszközökkel rajongja körbe a kicsit, túláradó szeretetéről szóvirágos nyelvezetével biztosítva őt. Vele szemben a többiek azért több kérdést vetnek fel, leginkább Alexia. Jelleméből adódóan ő inkább gyakorlatias, mint érzelem vezérelt, így számíthattunk arra, hogy nem fogja a nap minden percében körülrajongani a babát. A korra jellemző attitűdök alapján is a köztük lévő kötődés is teljesen más alapokon nyugszik, mint a mostani világban. Alexia gond nélkül képes Prudencet otthagyni, míg ő dolgozik, hiszen tudja, hogy megfelelő kezek és óvó tekintetek között van. Ez a mai világban igencsak meglepő, hisz kevés embernek adatik meg, hogy az utód mellé egyéb személy segítségét tudja fogadni – sőt, biztos vagyok benne, hogy sokan nem is teszik meg akkor sem, ha anyagi helyzetük ezt lehetővé tenné. Épp ezért kissé kerekded szemekkel olvastam a sorokat és próbáltam magamban ezt kellőképp helyretenni. A két világ ilyetén szempontból összehasonlíthatatlan. Mindemellett elmondható, hogy Alexia jó szülő. Odafigyel a lányára, ismeri a legapróbb kis megmozdulását, tudja, mikor, mire készül. Lord Maccon pedig a tipikus szuperapuka szerepét mutatja.

A könyv borítóján is látszódik, hogy a helyszín jelen esetben nem London, de még csak nem is Skócia lesz. Karaktereink nagyon messzire kalandoznak, egészen a száraz levegőjű, forró Egyiptomig, hogy bemutassák a kis Prudence-t egy igencsak nagy hatalmú természeten felüli személynek. Már az odáig történő eljutásuk is igencsak kalandos, de az országban történtek örökre megváltoztatják az életüket és a felfogásukat. Olyan dolgok látnak napvilágot, amik több ezer éves titkokról rántják le a leplet, így végül a kirakós összes darabja a helyére kerül. A szerző mindemellett nem felejti el az otthon maradottakat sem, így viszonylag jó arányban értesülhet az olvasó a falkabeli eseményekről is. Ahogy éreztem, Biffy szerepe nem merül ki a kalapszalon üzemeltetésében, hiszen vétek lenne ez ebben a karizmatikus fiatalemberben rejtőző értékeket veszni hagyni. Végre ő is megtalálja a maga helyét, felismeri a körötte lévő lehetőségeket, így bár a jövőt illetően kissé bizonytalanul, de egyenes háttal néz szembe az elvárásokkal és a tettek következményeivel. Megtanulja, mit jelent a falka igazi tagjának lenni.

Az utolsó részben az eddigi történetek összes fontosabb szereplője megjelenik, hogy még utoljára összekuszálja a szálakat, mégis a történet irányvonala határozottan jobban megragadható, mint a Szívtelen esetén. A lapokról eltűnik a bizonytalan és céltalan kóválygás érzete, hiszen az út, amelyen a szereplőknek végig kell menni, egyértelműen ki van jelölve. Bár a végcél még ködbe burkolózik, minden oldalnál egyre jobban kirajzolódik. Egy percig sem lehetett unatkozni a könyv fölött, hiszen az események meglepő fordulata nem hagyja pihenni az olvasót. Természetesen akadnak benne kiszámítható esetek is, ám többnyire kellő meglepetést okoz. Az biztos, hogy Gail Carriger kellő fantáziával rendelkezik ahhoz, hogy létre tudjon hozni egy működőképes, természetfeletti képességekkel és steampunk elemekkel fűszerezett világot úgy, hogy az teljes összhangban marad a korra jellemző angol kifinomultsággal.

A karakterek gondos kidolgozása és a cselekmény megfelelő színvonala mellett a szerző képes volt még egy fontos színt a palettára felvinni. Az előző részekben is már több ízben utalt arra, hogy nem számít, a bőrszín, a hovatartozás vagy épp a nemi jelleg, boldog az ember bárhol és bárkivel lehet, őszintén, feltételek nélkül. Ebben a részben ez a „másság” még inkább teret nyer magának, így még inkább boldoggá tett e történet olvasása – főleg a mostani helyzetet tekintve, mikor már a család pontos fogalmát is törvénybe szeretnék iktatni. Jó érzés volt, hogy létezik egy alternatív világ, ahol a diszkrét társadalom nem veti ki magából azokat, akik nem az általános felállás szerint mernek szeretni – sőt, még csak sanda tekintettel sincsenek rájuk. És ilyen tekintetben is milyen találó a cím: Időtlen. Valóban, ez a téma időtlen. Öt vagy éppen tíz év múlva is pont ennyire jó érzést fog bennem kelteni a felvázolt helyzetkezelés.

Összességében tekintve:

Egy újabb sorozat végére került pont, megint csak el kell engednem a szeretett karakterek kezét. Nem könnyű ez, hisz ahogy Alexia, úgy a kis Prudence is a szívemhez nőtt. Csak az vigasztal, hogy befejezés megírása előtt a szerző megropogtatta az ujjait, majd egy olyan kalandos történetet alkotott, ami méltó a sorozat színvonalához. Kétségtelenül izgalmakkal telt. Roppant nagy kíváncsiság ült a lelkemen, miközben haladtam előre a történettel. Foglalkoztatott Biffy és a falka, sőt még a kalapszalon sorsa is. Érdekelt a Maccon család és furcsa kísérete, valamint, hogy mit találnak utazásuk során, honnan ered az a kórság, ami a természetfölöttieket támadja. És különben is, hogyan érnek össze ezek a fél világot beszövő fonalak. A regény néhány pontján elbizonytalanodtam, hogy ebből még ki lehet hozni az egységességet, de ahogy haladtam előre, úgy épült bennem egyre jobban a bizonyosság. S az a kis angol humor, ami megjelenik a lapokon! Pompás élményt adott. A cselekmény eleinte kusza, majd oly rendezetté válik, mint Biffy kravátlija. Bár a végére én még szántam volna jó pár oldalt, hogy kellőképp fel lehessen dolgozni a feltárt információkat, ennek ellenére is úgy érzem, hogy a történet megfelelő mederbe folyt.

A Napernyő protektorátus kivételes sorozat. Megfelelő módon keveredik benne minden, ami egy élvezetes sorozat alapkelléke. A színes szereplők és nem mindennapi események mellett gyakorta felbukkan egy-egy steampunk jellegű mechanikus eszköz. Megvan a maga íze, sava-borsa. Bár a történet végére értem, biztos, hogy még fogom forgatni a könyveket. S ha majd újra leveszem a polcról biztos, hogy bekészítek magam mellé egy kis teát, valamint apró süteményt, hiszen már tudom, hogy micsoda kalandokban lesz részem.