Fülszöveg:
Charlie Higson regénye egy young adult disztópia első része. Az ismeretlen vírus pusztította London romjain gyerekek próbálnak egy új világot felépíteni.
A végzetes járványt követően ugyanis bomlásnak indult testű, vérszomjas lényekké változtak mindazok, akik életben maradtak és elmúltak tizennégy évesek. A kiskamaszok különböző épületekben barikádozták el magukat London-szerte, és csak akkor merészkednek ki az utcára, ha élelmet kell keresniük.
A bátor Arran és az érzékeny Maxie vezette gyerekcsapat a Waitrose szupermarketben él. Tartalékaik megfogyatkoztak. Ám felbukkan egy titokzatos fiú, Jester, aki azzal kecsegteti őket, hogy a Buckingham-palotában biztonságos menedékre lelhetnek, ételben, italban sem lesz hiány. Nekivágnak az útnak, miközben városszerte mindenütt (a sikátorokban, az elhagyatott házakban, a föld alatt) lesben állnak a felnőttek.
Vajon eljutnak a gyerekek a biztonságos helyre? A palotában tényleg boldog jövő vár rájuk, vagy a látszat csal?
A váratlan csavarokban bővelkedő The Enemy – Felnőttek nélkül megpróbál választ találni arra a kérdésre, hogyan élhetjük túl a rémálmainkat is messze meghaladó borzalmakat. Miközben az olvasó szembesül egy másik, filozofikusabb problémával is: mivé lesz a társadalom, ha a közösségek a gyerekek elképzelései szerint szerveződnek újra?
A disztópiákat mindig is közel éreztem magamhoz. Véleményem szerint nincs olyan ember, aki ne gondolkodott volna el azon, hogy egy katasztrófa megtörténte után, hogyan működne tovább az emberiség. Ez lehet külső hatás, vírus vagy épp idegenek támadása. Lehet valamilyen természeti vészhelyzet, özönvíz, árvíz és a társai. Bármi, ami drasztikusan megváltoztatná, megszüntetné az eddigi rendszert. Mi történne akkor?
Charlie Higson a The Enemy című könyvében is erre a kérdésre keresi a választ. Az ő alaptézise szerint a világon már csak gyerekek maradtak életben, mivel minden felnőtt átváltozott egyfajta zombivá, ami másra sem vágyik, csak hogy egyen és egyen. Ha a kategória nem bizonyult volna elég ösztönző erőnek, nos a téma biztosan átlendített volna a holtponton. Mert ez egy nagyon jó feltevés, amiben sok lehetőség rejtőzik. Kíváncsivá tett, mit tudott kihozni belőle a szerző. Vajon meddig terjed a fantáziája?
Nem volt kétséges, el szerettem volna olvasni a könyvet. Figyelemmel kísértem a megjelenés előtti időszakot is, láttam, miként bukkan fel különböző közösségi felületeken. Minden apró információt megtekintettem róla, mely nem kötődik szorosan a történethez. Figyeltem arra, hogy ne fussak bele cselekményleírást tartalmazó részletekbe.
Az Athenaeum kiadó jóvoltából nem sokkal a megjelenés után máris kézbe vehettem a saját példányomat is. Fényképen is mutatósnak hatott a borító, de élőben... teljesen más. A központi, világító szemű alak fogva tartja a tekintet. Noha csak egy sziluett, mégis a kiállásából rengeteg mindent lehet leolvasni. Benne van a kihívás. Harcba hívott. S én készen álltam rá.
Az első borítólap tetején szereplő mondat csak az olvasás megkezdése előtt közvetlen tűnt fel. Aaron Vincent szerint a Felnőttek nélkül egyszerre tartozik a legbrutálisabb és a legnemesebb ifjúsági regények közé. Ezen a mondaton több percig gondolkodtam. Hogyan lehetséges ugyanarra a könyvre mindkét jelzőt ráhúzni? Igaz, hogy nem mondanak ellent egymásnak, de mégis, feszül közöttük egy bizonyos másság, ami miatt nem alakulhat ki közöttük kölcsönhatás. Úgy éreztem, mintha a könyv körül e mondat hatására metaforikus értelembe vett interferencia alakult volna ki. Ugyanakkor egyfajta kihívásként is tekintettem rá. Azt szerettem volna, hogy bebizonyítsa, Aaron Vincent igazat szólt. Ezzel a tudattal ütöttem fel a könyvet.
El kell ismernem, a kezdés nagyon hatásos. A szerző nem tereli a szót, egyből a közepébe vág. Röviden, tömören felvázolja a helyzetet. Olyan érzés, mintha egy előre elkészített színpadon hirtelen felkapcsolnák a világítást, s az addig mozdulatlan szereplők hirtelen mozgásba lendülnének. Az alapfelállás szerint két tábor feszül egymásnak, melyek a gyerekek és a felnőttek. Az egész helyzet teljesen szürreális. Adottak olyan fiatalok, akiknek a gondolataikat még a játékok, az iskolában elsajátított készségek kellene lekötni, ám mégis a helyzet úgy hozza, hogy a túlélők szerepébe kellett bújniuk. Több szörnyűséget láttak, mint amit valaha is el tudnánk képzelni, s ez valamennyire megedzette már őket. Erre nagy szükségük is van, hiszen csak úgy tudnak életben maradni, ha küzdenek a felnőttek ellen - s ez legtöbbször valamelyik fél életébe is kerül. Hátborzongató érzés volt olyan törékeny lelkű gyerekekről olvasni, akik ahelyett, hogy szülei ölelő karjába menekülnének, ha rájuk ijeszt valami, pontosan az apák és anyák ellen küzdenek minden erejükkel, s tőlük rettegnek a nap minden órájában. Ez az alapötlet hatalmas piros pontot érdemel! Szöges ellentétben áll mindennel, amiről eddig olvastam, hallottam vagy épp megfordult a fejemben. A könyv legvégéig ez a tudat tartott fogva. Képtelen voltam feldolgozni, hogy mire kényszerítette őket egy olyan helyzet, amire igazán magyarázatot sem kaptak. Nem tudják, honnan ered a betegség, miért csak a felnőttekre hat. Semmit nem tudnak, de megtanultak alkalmazkodni a helyzethez.
A történet elején még viszonylag kevés szereplővel dolgozik a szerző. Egy csapat fiú, no meg egy lány az, aki igazán fontossá válik. A későbbiekben fokozatosan bővül a létszám, új egyének csatlakoznak a fontosabb szereplőgárdához. Fokozatosan építette be az író az új karaktereket, ezzel is a történetet egyedivé alkotva. Mert ugyan rögvest a mélyvízbe hajítja az olvasót, nem szépíti a fennálló helyzetet, ugyanakkor a szereplők folyamatos adagolásával egyfajta fokozatosságot alakított ki, mely által mindenki tökéletesen el tudja helyezni a történet adott pontjait a megfelelő körülmények között. Egyáltalán nem hat így túlzsúfoltnak, sőt, olyan, mint a folyton hömpölygő folyó: ugyanazt látjuk magunk előtt, akárhányszor pillantunk rá, mégis az előttünk levő folyam már más összetételű, mint amilyen az előbbi pillanatban is volt.
Ifjúsági regényről beszélünk, mégis olyan dolgok esnek meg benne, melyek miatt én meghúznám a határvonalat, s az idősebb kamaszok körének ajánlanám elsősorban. Egy fiatalabb lelket jobban megviselhet már az alaptéma, hát még a történet további menete! Mert ez a könyv nem egy tündérmese. Az író az elképzelt katasztrófát realisztikusan valósította meg. A szereplők nem lépnek túl a saját határaikon, nem rendelkeznek extra képességekkel. Történnek benne jó és rossz dolgok egyaránt, bár az utóbbi merőben nagyobb százalékkal bír. Bevallom, egy kicsit az én lelkemet is megviselte. Nagyon szeretem a kategóriát, s itt egy jól megalkotott világba csöppentem, s talán túlságosan is beleéltem magam. Legszívesebben az összes gyerkőcöt, aki megjelent a könyv lapjain, magamhoz ölelném, s biztonságos helyre vinném őket. Noha igazán egyikükhöz sem tudtam kötődni, mégis sajnáltam őket azért, hogy milyen hamar kellett felnőniük úgy, hogy nincs előttük elöljáró példa.
A szerző jól kihasználta az alaptézisében rejlő lehetőségeket, melynek egyediségéből adódóan képes volt a már sokszor használt elemeket új értelemmel, erővel megtölteni. Egy disztópia esetében elég korlátoltak a keretek. Egy veszélyekkel teli világban a túlélés kulcsa mindig a biztos, jól védhető otthon, melyben az ottlakók szoros együttműködésben vannak egymással. Kell egy jól felépített rendszer, mivel a káosz csak a pusztulást segítené elő. Nos, ez jelen esetben sokkal nehezebb megvalósítást követelt, hiszen mindezt gyerekeknek kell megvalósítaniuk. Tartottam tőle, hogy ezt a szerző nem fogja mindig figyelembe venni, s túlságosan felnőttekre jellemző attitűdökkel ruházza fel a szereplőit, de többnyire nem esett ebbe a hibába. Ahol pedig mégis megesett, véleményem szerint ott a háttértartalom erősebb érzékletessége miatt hunyt szemet felette. Mert hát ezeken a gyerekeken keresztül rengeteg személyiségtípust és államformát bemutat. Ha figyelmesen olvassuk, és a sorok közé is látunk, akkor sokat tanulhatunk magáról az emberiségről is.
Mégis úgy érzem, ki kell emelnem Akhilleusz és David alakját. Ők ketten voltak azok, akiknél a szerző túlságosan nagyot akart alkotni, s ezáltal túllépett a gyermeki naivitáson. Az események fordulatát tekintve szükséges volt mindkettejük jelleme, mégis, nem hiszem, hogy egy ilyen fiatal lélek - éljen át bármit - képes lenne úgy gondolkodni, mint ők ketten. David egész személyisége nem volt hiteles, míg Akkinál mindössze ez egyetlen csatára korlátozódott. Ám míg ezt a jelenetet olvastam, végig Az arany iránytűből ismert két nagy páncélos jegesmedve harca volt a szemem előtt.
Mégis úgy érzem, ki kell emelnem Akhilleusz és David alakját. Ők ketten voltak azok, akiknél a szerző túlságosan nagyot akart alkotni, s ezáltal túllépett a gyermeki naivitáson. Az események fordulatát tekintve szükséges volt mindkettejük jelleme, mégis, nem hiszem, hogy egy ilyen fiatal lélek - éljen át bármit - képes lenne úgy gondolkodni, mint ők ketten. David egész személyisége nem volt hiteles, míg Akkinál mindössze ez egyetlen csatára korlátozódott. Ám míg ezt a jelenetet olvastam, végig Az arany iránytűből ismert két nagy páncélos jegesmedve harca volt a szemem előtt.
Noha a történet folyamatosan vitt előre, mégis voltak benne olyan dolgok, melyek akadályozták a teljes élmény átélését. Valószínűnek tartom, hogy jelen esetben az író volt az, aki még kezdetlegesen adta át a mondanivalóját, s nem a fordító vétett apró hibákat. Többször lettem figyelmes, hogy egy-egy fontosabb volumenű részletnél nem a megfelelő igeidőt, kifejezésmód jelent meg a lapokon vagy épp a szavak játéka nem volt a a helyzethez illő. Remélem, hogy a további részekben folyamatosan fejlődést fogunk tapasztalni, így megszűnnek ezek a kicsi, ám zavaró anomáliák.
Nagyon szeretem a disztópiákat, ám mégsem olvasok gyakorta ezen műfajban. Sajnos kevés képes igazán új élményeket adni, s ha egymás után többet is kézbe vennék, hamar eltűnne a varázsuk. Charlie Higson ezen világban dolgozta ki sok részből álló könyvsorozatát, melynek első része már a kezdetekor nagy hatással volt rám, így hiába nem terveztem mostanság kézbe venni Justin Cronin könyvein kívül bármit is ebben a kategóriában, mégis a Felnőttek nélkül esetében kivételt tettem. Jó döntés volt.
Egy újszerű világ elevenedett meg a szemeim előtt. Azzal, hogy a felnőttek helyett gyerekeket helyeztek a középpontba, máris éreztem, hogy nem egy tucattörténetet fogok a kezeim között. Noha a főesemények nem okoztak nagy meglepetést, hiszem műfajból adódóan nem túl tágak a keretek, mégis a történet nagy része különleges volt. Néhol elborzaszt, máshol pedig sajnálatot vált ki, vagy épp reménnyel tölt el, de biztosan megmozgat. Még akkor is, ha a szereplők nem kerülnek túlságosan közel hozzánk. Egyedül Sam volt az, akinek a sorsa igazán, szívből jövően érdekelt.
A lezárás is megfelelő, mivel kaptunk egy kerek történetet, mégis érezhető, hogy ez csak valami nagyobbnak a kezdete. Bőven maradtak nyitott kérdések és rengeteg lehetőség. Kíváncsian várom a továbbiakat. Remélem, minél hamarabb elér hozzánk is.
A felnőttek nélkül tényleg egy jó ifjúsági disztópia. S igen, igaza volt Aaron Vincentnek: egyszerre brutális és nemes.
"Az anyja azonban azt mondta, hogy nem kell félnie.
Ha nem látod a szőrnyet, ő sem lát téged.
Akkoriban még nem voltak szörnyek. Legalábbis, a valóságban. Csak képzeletben.
Most viszont…"
"Az emberek bármire képesek a túlélésért."
"Ha a farkas a bárányokra támad, a pásztor megöli a farkast. (…) Végül azonban megeszi a bárányt, ha éhes."
"De még olyan fiatalok vagyunk. Nem tudhatjuk mindig, hogy mi a helyes döntés."
"Még csak gyerekek vagyunk. Ezt eddig fel sem fogtam. A szüleink foglalkoztak az ilyen szarságokkal, hogy nekünk ne kelljen. Ők aggódtak helyettünk, és ők vállalták értünk a nehéz dolgokat hogy mi gyerekek maradhassunk. Mindig kinevettük, unalmasnak meg értelmetlennek tartottuk a felnőtteket, pedik megvédtek bennünket, bizztonságossá tették számunkra a világot, hogy játszhassunk benne."
"– Reggel felébredsz, és még előtted áll az egész élet. Annyi mindent láthatsz, annyi lehetőséged van, tervezhetsz, meg minden, aztán egyszer csak… puff! Meghalsz. Nincs tovább."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése