Ez a csodálatos könyv a veszteségről, az újrakezdésről és az önmagunk felé vezető útról szól, arról, hogy a gyógyulás gyakran akkor kezdődik, amikor végre hagyjuk, hogy mások is belépjenek a világunkba.
A húszéves Ambre szerelmes, Philippe viszont házas, és csupán szeretőt keres. A lányt egy év után felemészti az érzelmileg egyre megterhelőbb, egyre kilátástalanabbá váló kapcsolat, és öngyilkosságot kísérel meg. Túléli, de az igazi gyógyulás reménytelenül távolinak tűnik. Ha nem is könnyen, Ambre elfogadja a Philippe által tulajdonképpen mindkettejük számára menekülőutat jelentő megoldást, és a téli szezonra elszegődik felszolgálónak egy eldugott, alpokbeli panzióba. A gyönyörű táj, a munkatársak, az új barátok támogatása lassan megmozdít benne valamit. Fokozatosan ráébred, hogy az életben nem csupán romboló kapcsolatok létezhetnek, mert vannak emberek, akik bár maguk is gondokkal, traumákkal küzdenek, tudnak és akarnak is segíteni, és hogy vannak még olyanok, akik előtt nem szégyen gyengének, kétségbeesettnek mutatkoznia, mert ők is vállalják a maguk esendőségét. Tim, Rosalie, Andréa, Wilson és a többiek, bár a véletlen szeszélye sodorta őket össze Arvieux-ben, fél év múltán már igazi közösségként fogják elbúcsúztatni a téli szezont, Ambre pedig megerősödve kerül ki a kegyetlen erőpróbából: ismét készen áll arra, hogy nyitott szívvel és lélekkel fogadja be a világot, az embereket.
Mélissa da Costa a kedvenc francia szerzőm. A Manon virágai és Az ég minden kékje című regénye elolvasása után kétségtelenné vált a számomra, hogy bármi is jelenik meg magyar nyelven az író tollából, azt olvasni fogom – még akkor is, ha túl van a komfortzónám határain. Szeretem azt, ahogy alkot és azt, amit közvetít. A Visszatérés című könyve esetén is hasonló katartikus élményt vártam, mint a korábbi történetei során.
A kötet első felhangja igencsak gyomorszorító. Egy fiatal, mindösszesen húszéves lány öngyilkosságot kísérelt meg. Az idősebb, civilben kétgyermekes családapa szeretője, Philippe talál rá, s neki köszönheti a túlélést – bár jelen szituációban inkább fásult, mint boldog evégett. Ambre ezt követően új közegbe kerül: az Alpokban egy hotelben fog idénymunkát végezni, amelyet a férfi intézett neki. Az előtte álló hat hónap kőkemény tapasztalatokkal látja el, amelyek sarkalatos hatást gyakorolnak az élete további irányvonalára.
A Visszatérés más kaliberű történet, mint a szerző korábbi művei. Erre hamar rá fog döbbeni az olvasó. Nemcsak a téma, hanem a karakterek végett is. A szereplők által szerzett tapasztalatok teljesen más szinten mozognak, mint bármely más könyvének partnerei esetén, s mivel még csak most lépnek ki a nagybetűs életbe, bennük van még az a fiatalos hév, ami idővel mindenkiben szelídül. Tehát nem tapasztalatlanok, de még messze a tanulási folyamat vége, amelyet ebben a korban képtelenség felismerni. Ha eztképesek vagyunk szem előtt tartani, akkor a rengeteg behozott konfliktushelyzet már sokkal elfogadhatóbbá válik. Merthogy abból rengeteg van. Ambre védekezésként egy szúrós páncélt vett magára, s minden reakcióra a támadásban látja a választ. Eleinte úgy néz ki, hogy Tim karaktere hozza el számára a megváltást, s az ő identitása végett a regény a fejlődési folyamatra tud fókuszálni, a romantikus szál kidomborítása nélkül, ám idővel megváltozik a helyzet, kibillen egyensúlyi helyzetéből, hogy egy újabb katasztrófába torkolljon.
Lehetséges, hogy én magam nem voltam kellőképp nyitott ehhez a történethez, de számomra ez a mennyiségű agresszió és önpusztító hajlam, ami mindegyik karakterben jelen van, már átcsapott a tetőfokon. Amennyire szimpatikus volt eleinte Tim, a végére pont annyira ellenszenveztem vele. Hamis volt a látvány, hogy segít Ambret felemelni és visszavezetni önmagához. A saját elveit is meghazudtolta az általa dédelgetett sérelmek végett. Kicsit úgy éreztem, hogy az általam tisztának és szerethetőnek vélt esélyeket is a szerző bemocskolja, hogy ezen regényével pont a megbotránkoztatás a célja. Vannak benne olyan értékek, amelyeket magammal tudok vinni, így magát az olvasást nem bántam meg, de szerintem közelébe sem ér a szerző korábbi műveinek.
Kedvenc idézetek:
"A harag fárasztó. Fájdalmas, elszívja az energiát… és haszontalan. Tettek egy lépést feléd, meg kéne próbálnod engedni. Nem is értük, hanem magadért, hogy valamiféle békére találj."
"Tudom, hogy sok mindent felróhatunk a szüleinknek, de… néha tudni kell örülni annak, hogy vannak."
"Először rettenetesen szenvedsz, aztán a fájdalom egyre enyhébbé, egyre távolibbá válik. Még mindig fáj, de már nem figyelsz rá oda annyira, megtanulsz együtt élni vele. Egy idő után a fájdalom már a mindennapjaid része. Nem zavar abban, hogy ellegyél, működj. Még mindig itt van, ez tény, nem tehetsz ellene semmit, de lassacskán már nem is törődsz vele."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése