A Voss család sok mindennek mondható, csak normálisnak nem.
Egy átalakított templomban élnek, a rákból gyógyult édesanya a szuterénben lakik, az apa feleségül vette az édesanya ápolónőjét, a négyéves kisöcs semmit sem ehet, ami finom, és semmit sem tehet, amit élvez, a két idősebb testvér pedig dühítően tökéletes.
Aztán még ott van Merit. Merit trófeákat gyűjt, amiket nem ő nyert, és titkokat, melyek megőrzésére a családja kényszeríti. Miközben a város régiségboltjában kutat a következő trófeája után, rátalál Saganre. A fiú bölcsessége és javíthatatlan idealizmusa lenyűgözi és elvarázsolja, amíg rá nem döbben, hogy Sagan nem lehet az övé. Merit teljesen bezárkózik, családját csak a partvonalról szemléli, de a titkon, ami a tudomására jut, a világ egyetlen trófeája sem képes enyhíteni.
Meritnek elege lesz a hazugságokból, és úgy dönt, szétzúzza a boldog családi illúziót, majd örökre maga mögött hagyja. Ám az igazság kimondása megdöbbentő következményekkel jár.
Szívbe markoló történet – a hazugságok mélyére ás, melyek összetartják a családot, és megmutatja a szeretet erejét.
Szívet tépő történet a család lehúzó, de egyben felemelő erejéről és az összetartozásról.
Vannak szerzők, akiknek a könyveivel a kapcsolatom igencsak viharos. Ez leginkább Colleen Hoover regényeire igaz. Van olyan története, amit a mai napig rajongással szeretek, néhány pedig olyan rettenetesen fel tudott idegesíteni, hogy arra alig léteznek szavak. Ilyen élmények után azt hinné az ember, hogy feladom a könyveivel történő próbálkozást, de mindig jön valami, aminek a címe, borítója vagy éppen a témája oly kecsegtető és úgy elvarázsol, hogy képtelen vagyok ellenállni neki. A Merit nélkül is ezt a sort erősíti. Már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak ezt a regényt. Amikor a kiadó bejelentette, hogy új CoHo könyv érkezik, mindig csuriba volt az ujjam, hogy ez legyen az. Bár néhány kötet megjelent még előtte, végül csak elérkezett ez is hozzánk.
Első körben a borító fogott meg. Véleményem szerint nagyon kifejező, ahogy az összegyűrt, elhasznált, szakadt papírt összefogja egy kis zsineg és pár biztosítótű. Már ebből érezhető, hogy itt bizony egy kemény téma van születőben a lapokon, amit nem vettek félvállról. Reméltem, hogy a történet pont azt fogja tenni velem, mint amit ezzel a darabka lappal tettek: összegyűr, elhasznál és szétszakít. Tudom, hogy a szerző képes erre, magabiztos hangja a felhők fölött is hallatszik, ha kinyitja a száját – csupán attól féltem, hogy az általa egyedinek vélt elképzeléseivel megint eltorzítja a lényegi eseménysort, ami által végül az egész önmaga paródiájává válik. Colleen Hoover számomra a túlzások drámakirálynője.
A történetről:
Az első oldalakon már bemutatkozik Merit és az ő furcsa hobbija. Minden kritikusként megélt esemény után vásárol egy kupát, amit eredetileg valaki másnak készítettek. A polcán jó néhány sorakozik már, szerteágazó kategóriában. Ez a pótcselekvés számomra már előrevetítette, hogy a főszereplő igencsak erős problémákkal küzd, hiszen csak úgy nem érez erre a tevékenységre egy ember sem kényszert. A könyvben előrehaladva hamar kiderül, hogy mennyire kaotikus az élete. A családja minden megszokott sémát és bevált keretet nélkülözve, a saját maga által felállított szabályok által éli a mindennapjait. Mint a saját pályáján mozgó kisbolygók keringenek a nagy házban, amelyeket minden egyes kontakt eltéríthet és csak nehezen tudnak újra visszaállni a megszokott menetrendre. Vannak kompatibilisebbek, akik rövid ideig képesek egymás mellett, párhuzamosan haladni, de Merit az abszolút kivétel: az ő mozgása olyannyira egyedi, hogy senkihez sem mérhető; az alkalmazkodás pedig szociálisan nem opció.
Minél inkább megismertem a Voss családot, annál kevésbé tudtam értékelni a történetet. Pontosan az igazolódott be, amitől tartottam: a szerző megint minden lehetőséget megragad, hogy a szokványosnak vagy a megszokottnak még csak írmagját se találja meg az olvasó. Értem én, hogy ezáltal törekszik arra, hogy egyedi legyen, kliséktől mentes, de messze túllépte az egészséges határt. Alapvetően minden embernek megvan a maga stigmája, de a Voss család tagjai mindannyian egyediségek, olyan rendkívüli tulajdonságok birtoklói, ami kiemeli őket az átlagosság fogalomköréből. Ez egy-két karakter esetén nem jelentene problémát, ám a nagy egyéniségi harc végül csak oltári nagy hangzavart okoz. Szívem szerint sorba venném, kivel milyen túlzott probléma áll fenn, de akkor napestig itt ülhetnénk és beszélgethetnénk erről, valamint túl sok meglepetésnek szánt elemről rántanám le a leplet, így inkább csendben fortyogok magamban tovább. Félreértés ne essék, nincs nekem azzal bajom, ha valaki az átlagtól eltérő, s bátran fel meri vállalni a környezete által különösnek vélt, de általa mégis szeretett tulajdonságokat, de egy könyvben ennyi rossz értelembe vett csodabogár már nem állja meg a helyét. Az olvasóból együttérzés helyett szarkazmust vált ki, ami nem biztosít valami jó alapot egy meghitt kapcsolathoz.
A túlzások azonban nem csak magukban a karakterek személyes jellemzőiben és élettörténetében merülnek ki. A regény cselekményrendszere is hasonlóképp került felépítésre: a szereplőkkel több olyan esemény is történik, ami a való életben közel sem reális. Apróságokra gondolok itt most elsősorban, amelyek viszont nagy hullámokat képesek kavarni. Például Merit olyannyira el van foglalva önön gondolataival, hogy jó néhány alapvető igazságot képtelen felfedezni azon a pár négyzetméternyi területre összezsúfolt emberen, akik a családját alkotják. Ha csak egyszer is úgy lépett volna ki a szobája ajtaján, hogy végignéz a folyóson és átgondolja a tényeket, máris a teljes bonyodalom elmaradt volna. Merit és a többiek minden logikát nélkülöznek, teljes vakságban, lekötözött kézzel bolyonganak saját életükben. Megértem, hogy megvan neki a saját baja, de még a legnagyobb gondban lévő ember is képes észrevenni a legalapvetőbb összefüggéseket vagy éppen megkérdőjelezi az általa furcsának vélt dolgokat. Ez a hozzáállás pedig bizony nagyon bosszantó tud lenni, főleg, mert a könyv egy igazán fontos üzenetet igyekezne átadni. Kár, hogy ennyire háttérbe szorul.
A közepétől, de inkább a könyv utolsó negyedében azért a szerző kicsit összeszedte magát. Az írásstílusa és az elbeszélésmódja 180 fokos fordulatot vesz és átmegy terápiás célzatú leírásba. Itt már nincsenek döntő események, mindössze figyelemfelkeltő apró mozzanatok, mivel megváltozott a célja: a depresszió felismerésének folyamatára és az utána történő gyógyulási lehetőségekre fekteti a hangsúlyt. Bár tetszett az irányváltás, mégis úgy is érzem, hogy megint két lépéssel többet tett meg, mint kellett volna. Igaz, hogy a depresszió nem játék, egy valós és nagyon is komoly betegség, amelynek a felismerése és a tudatosítása borzasztóan nehéz, így valóban érdemes rá kellő hangsúlyt helyezni, de mindezt úgy lett volna érdemes, hogy a történet alapvető irányvonala megmaradjon, a mérleg serpenyőjébe helyezve kiegyenlítsék egymást. Ez viszont már kevésbé zavart, mivel valóban alaposan, de mégis olyan szemmel járta körbe a témát, ami a célközönség részére könnyen befogadható. Tetszett, hogy valóban egy olyan ember fejével gondolkodott, aki érzelmileg eléggé instabil ahhoz, hogy magával tudja ragadni ez a betegség, de ugyanakkor nem sorakoztatott fel túlzó kiváltó okokat. A maga elszállt módján megmaradt az általános dolgoknál; tehát például a könyv nem tartalmaz agresszív szülői szóbeli vagy fizikai bántalmazást, amit oly gyakran szoktak az ehhez hasonló regények, sokkal inkább a mindennapi élethelyzetből ragadott ki kulcstulajdonságokat, mint például a féltékenység, a bizonytalanság vagy a meg nem értettség érzésére épít. Nem csak Merit, hanem a családja minden egyes tagja előtt még hatalmas út áll ahhoz, hogy egy jól működő, egymással összhangban élő emberek csoportját alkossák, ahogy eddig is kellett volna.
Összességében tekintve:
Már nem is fogadom meg, hogy nem veszek le több Colleen Hoover könyet a polcról. Úgy is mindig lesz egy, ami felkelti annyira a kíváncsiságomat, hogy a saját magam által hozott szabályokat felülrúgjam. Így talán a végén kevesebbet bosszankodom majd akkor is, ha csalódást okoz, ahogy az a Merit nélkül esetében is történt. Nagyon vártam már ezt a könyvet, de a végén szinte sajnáltam a rá elvesztegetett időt.
Colleen Hoover most is hozta túlzó formáját, ami miatt élvezhetetlenné vált az egész regény. A szereplők abszurd beszűkültsége miatt a lényeg eleinte elveszik a sorok között, majd a közepétől fordul a kocka és pont, hogy a központi téma lett oly mértékben kiemelve, hogy minden mást elnyomjon. Ebben a regényben egy csipetnyi összhang sincs, pedig a téma érzékenysége ezt nagyon is megkövetelte volna.
Merit és a családja közel sem normális, de hát ki az? Mindenkinek vannak furcsa szokásai, amelyekkel vagy együtt tudunk élni vagy nem. Jelen esetben viszont nem csak pár meglepő tulajdonságról van szó, hanem teljes vakságról. Ebben a házban az a csoda, hogy az ott lakók ismerik egymás keresztnevét – hiszen még azt sem tudják, pontosan kivel élnek együtt. Ez pedig számomra borzasztóan abszurd. Szerettem volna megérteni Merit érzéseit, de egyszerre testesítette meg a három majmot: nem hall, nem lát és nem beszél. Csak önmagában elsüllyedve létezik napról napra. Ez pedig egyetlen közösségben sem állja meg a helyét. Az összezárt emberek akaratlanul is érdeklődnek egymás iránt – legalább annyira, hogy a jelenlétük vagy hiányuk feltűnik.
Igazán sajnálom ezt a könyvet, hiszen lehetett volna ez egy ütős sztori is akár, amelynek a végén az olvasó kissé nyitottabb szemmel teszi le, de ehelyett egy irreális történetet kaptunk csupán, ahol semmi nem kerek és az elolvasása után pár nappal már azt a kis szikrát is elfojtja, amit nagy nehezen csiholt az olvasó lelkében.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"– Nem minden bűn érdemel büntetést. Olykor a megbocsátás az egyetlen válasz."
"Mindegy, mennyit és mennyi ideig gondolkodunk egy döntésen, akkor is csak jól vagy rosszul lehet dönteni."
"Nem bízom olyan emberekben, akiknek régi klasszikus a kedvenc könyve, mert vagy hazudnak, hogy műveltnek tűnjenek, vagy az iskolai kötelezőkön kívül egy szál könyvet sem olvastak el."
A könyv adatai:
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés ideje: 2021. április 13.
Terjedelem: 328 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése