Fülszöveg:
Leának az is nehezére esik, hogy hot-dogot kérjen magának az iskolai büfében, mégis őt kérik fel, hogy beszédet tartson az egész iskola előtt. Andris rájön, hogy sosem lesz belőle sportcsillag. Gabi mindenkinek hazudik a jövőjével kapcsolatban, Dani pedig elszánt harcot vív mostohaapja ellen, miközben szeretne találkozni a biológiai apjával. Ők Diósvámhatár balszerencsés babái, akik éppen akkor születtek, mikor meghalt a falu babonás polgármestere, és meg vannak róla győződve, hogy katasztrófa az életük. Aztán felbukkan a rejtélyes Kókusz, akinek nem csak hogy kókuszillata és furcsa figurákkal telerajzolt farmerdzsekije van, de különös tehetsége is ahhoz, hogy megváltoztassa mind a négyük életét.
Király Anikó, a Strand, papucs, szerelem és a Csak barátok? szerzője újra letehetetlen, szívfacsaró és vicces regényt írt, nemcsak vonaton ingázóknak.
Egyre többször hallom akként nyilatkozni a környezetemben lévő, rendszeresen olvasó embereket, hogy kinőttek egy-egy kategóriából. Kinőttek már a fantasztikus irodalomból, kinőtték már a kötelezőket vagy a leggyakoribb: kinőttek már az ifjúsági irodalom felhozatalából. Valamely szinten megértem, miként juthattak erre a pontra, hiszen a folyamatos fejlődés és a folytonosan változó életkörülmények, valamint szemléletbeli alakulások folyamán az ember már nem ugyanazokat a dolgokat találja szórakoztatónak, mint egy korábbi időszakában. Másfelől viszont kissé elrugaszkodottnak tartom ezt a fajta hozzáállást, mivel attól még, hogy az igény változott, nem biztos, hogy egy teljes kategória szükségszerű elhagyásáról beszélünk. Hiszek abban, hogy minden témakörben megtalálható azon olvasmány, aminek a nagy számok törvényei alapján csak negatív érzéseket válthatnak ki belőlünk, de mindennek dacára igencsak élvezettel szeljük a sorokat – még akkor is, ha ezt még magunknak is alig merjük bevallani.
A koromból kiindulva és tapasztalat útján szerzett ismeretek alapján igyekszem minden regény esetén a teljes objektivitást megadni. Abban hiszek, hogy elsősorban nem az én személyes véleményem számít, hanem az, hogy a könyvbe foglalt gondolatok valóban megfelelnek-e a besorolt kategóriának és a célcsoportnak egyaránt. Ezt a feladatot kiemelt komolysággal kezelem az ifjúsági irodalom terén, hiszen ez az a korosztály, amelyik leginkább nyitott még a leírtakkal szemben, valamint az ő véleményüket lehet a leginkább befolyásolni, esetenként manipulálni.
Ám Király Anikó Semmi pánik! című könyve kapcsán már nem ezen cél hajtott. A szerző eddigi munkássága már bőven meggyőzött arról, hogy nagyon is ért a fiatalok nyelvén és az általa közölni kívánt gondolatok egyszerre szórakoztató és építő jelleggel hatnak a célcsoport számára – valamint rám is.
Király Anikó stílusával körülbelül két éve ismerkedtem meg. A Strand, papucs, szerelem című könnyed, nyári kamaszregénye igencsak jó hatással volt a lelki világomra. Bájos és humoros, pont olyan, mint amire egy strandszezon kellős közepén az ember vágyik. A tavalyi évben megjelent Csak barátok? című regénye szintén kellemes kikapcsolódási lehetőséget biztosított a részemre. Idén pedig újfent egy új regényt olvashatunk, mely az ő tollából származik. Nem volt kérdéses, hogy Semmi pánik! című kötetét is kézbe veszem, hiszen mint Merítés-díj ifjúsági irodalom kategóriás zsűritag amúgy is kötelességemnek éreztem, hogy megismerkedjek vele, de az elhivatottságon kívül is vonzott a pozitív élmények után.
A történet középpontjában négy kamasz áll, kik ugyanazon kis falu eredeti lakójaként ugyanazon útvonalon ingáznak vonattal nap mint nap. Bár egymástól igencsak eltérő személyiséggel rendelkeznek – nem is nagyon barátkoznak egymással –, mégiscsak van egy dolog, ami akaratukon kívül is örök időkre összeköti őket: mindannyian ugyanazon a napon születtek, mikor több, a babonások számára rettegést okozó esemény is felütötte a fejét. Így lettek ők akaratukon kívül a balszerencsés babák, amely különböző szinten, de rányomta az életükre a bélyeget. Tehát négy kamasz négy problémával tipeg előre a megszokott útvonalon. Különbözőek nem is lehetnének és talán pont ezért oly egyértelmű, hogy egy igazi egyéniséggel rendelkező alak kell ahhoz, hogy a történetük egybe forrjon. Mondjuk egy kókusz illatfelhőben élő, rózsaszín gombos, összefirkált kabátot viselő srác meg is teszi.
A regény felépítését tekintve egy ritkán használt megjelenítési formával találkozhatunk. A négy fiatal és Kókusz egy-egy saját egységet kapott. Mindegyikük történetét a szerző külön meséli el, így végeredményben négy, egymással párhuzamosan haladó kronológiai sztorit kapunk, plusz egy magyarázatként szolgáló fejezetet. A legtöbb esetben az időbeli történéseket egymás után szokták megjeleníteni, így folytonos nézőpontváltás által egyszerre ismerhetjük meg a jelen eseményeit, úgymondva teljes képet adva, a cselekményt minden lehetséges oldalról bemutatva. Király Anikó az idő helyett inkább az egyénre koncentrált: a cselekménynél sokkal hangsúlyosabbak a karakterek sajátos tulajdonságaik, esetleges problémáik. Úgy gondolom, hogy ez egy igencsak merész húzás volt a részéről, de nagyon örülök, hogy meglépte, hiszen nagy mértékű újdonságként szolgál, kiszakít az általános olvasmány élmények közül és egyben ezáltal kiemelkedőnek minősül az ifjúsági irodalom további regényei között is.
A történet következő különleges tulajdonsága a helyszínválasztásban rejlik. A szűk színteret egy Budapest és Diósvámhatár között járó vonat szolgálja. A tömegközlekedés az emberek életében egy mellékes és egyben ominózus esemény. Sokak életében mint mindennapos kellék szerepel, mely lehetővé teszi a különböző pontok közötti utazást. Mások számára viszont különleges alkalomnak minősül minden vonaton töltött perc, hiszen oly ritkán adódik lehetősége élni a MÁV által nyújtott kényelmi eszközökkel, mint a tapadós bőrülés vagy éppen az oly erős klíma, ami miatt a gyakorlottak már csak téli kabátban ülnek fel a legnagyobb hőségben is egy-egy útra. Igazi wellens és spa élmény. A vonatutakon a legnagyobb élményt utazótársaink jelentik, ahogy azt a szerző nagyon jól illusztrálta a könyvében. Többféle típusú utazót illusztrált regényében, melyek élénk színfoltokként ragyognak ki az amúgy is szivárványszínű történetből. Ha ehhez pedig hozzáadjuk a falusi irányvonalat is, máris megjelennek a neonos árnyalatok is.
A regény öt egységből áll össze: a négy balszerencsés baba és Kókusz találkozásából, valamint utóbbi különálló történetéből. A modulokban különböző problémákkal szembesül az olvasó, melyek egy részével a mai kamaszok is szembesülhetnek. Ezen a részen éreztem egy enyhe túlzást. Véleményem szerint a két fiú közül legalább az egyikőjük karakterformálása lehetett volna kissé átlagosabb, bár el kell ismernem, hogy a szerző megfelelő érzékenységgel és könnyedséggel közelített az őket körülvevő problémahalmazhoz is. Ezzel szemben viszont a két lány világát sokkal inkább magaménak éreztem, jobban tudatosultak bennem azok a nehézségek, amikkel nap mint nap küzdenek, mégis leginkább az a tulajdonság fogott meg, amelyet mind az öten átéreznek: ez pedig a kirekesztettség érzése. Mindannyiuk megítélését egy-egy olyan tény formálja, amibe beleszülettek, így nem tudnak ellene tenni. Az emberek sokszor ez alapján ítélkeznek, figyelembe sem veszik az egyéni paramétereket, ezáltal téves képet alkotnak, amit nagyon nehéz felülírni.
Bár a karakterépítés az elsődleges, azért a történetvezetésnek is maradt hely. A Semmi pánik! című könyv elsősorban négy fiatal szemén keresztül mutatja be, milyen kis apróságok kellenek ahhoz, hogy újra a megfelelő úton haladjon az életük. Rámutat, mennyire fontos, hogy az embernek legyenek barátai és hogy bátran merje felvállalni a gondolatait és teljes önmagát. Mindemellett pedig egy állandó utazásra hívja az olvasót: egy általános útvonalon egy átlagos eszközzel robogva ismerjük meg egy teljes falu életét, bonyodalmait, vidám pillanatait. A négy balszerencsés baba élete között fellelhető cérnavékony szálak újfent megmutatkoznak és a történet előrehaladtával egyre inkább színt öltenek, míg végül a könyv legvégére teljes valójában megmutatkozik a teljes kapcsolati háló. A szerző stílusa által a könyv folytonosan olvastatja magát. Magától értetődő humora szüntelen mosolygásra és kacagásra készteti az olvasót. Sok vidám pillanatot okozott, amiért nem lehetek elég hálás.
Minden irodalmi besorolásnak megvannak a húzónevei. Az ifjúsági irodalom kategóriában pontosan ilyen Király Anikó is. A legjobb dolog, ami történhetett ezzel a mára már oly szerteágazó klasszissal, hogy megjelent ez a csupa szív lány és történetein keresztül megmutatja, ő miként látja a világot. Egyszerűen imádom a stílusát, azt a játszi könnyedséget, amivel alkot. Történeteiben valós problémákkal foglalkozik, de úgy, hogy az ne menjen a laza, szórakoztató stílus rovására. Megmutatja, hogy a személyiségfejlődés nem csak fájdalmas tapasztalatok árán érhető el, hanem lazán, egyszerűen is. Az eddig megjelent három regény közül a Semmi pánik! című könyv vált az egyértelmű kedvencemmé. Az egész megvalósítás a helyén van. A falu, amit pirulva bevallok, megpróbáltam térkép segítségével beazonosítani, hol fekszik; az ott lakó emberek, akik a maguk kis világával elfoglalva, mégis a legkisebb rezdülést is észrevéve tengetik az életüket; a közvetlen helyszín, mint a színes egyéniségeket felmutató és a maga tökéletlensége által is szerethető vonat és a főszereplők, akik a történet fő mozgatórugóit képviselik.
Egyetlen apróság van, ami miatt kicsit visszább vettem a könyv végére a lendületből: sehol nincs jelölve, hogy ez egy sorozat első része lenne. Mivel a szerzőnek eddig is különálló történetei voltak, valamint a borítón sem jelent meg semmi egyébre vonatkozó utalás, így meg sem fordult a fejemben, hogy most erről lenne szó. Ez pedig a történet előrehaladtával, főként az utolsó fejezetekre gondolva már kérdéseket vetett fel bennem, amit végül az záró mondat, valamint a köszönetnyilvánítás oldott fel. Én úgy gondolom, hogy fontos, hogy az olvasó ezzel a ténnyel tisztában legyen már a legelejétől kezdve, hiszen így az elvárásai is átalakulnak.
Mindösszesen elmondható, hogy roppant mód jól szórakoztam, míg részt vettem én is a srácokkal együtt ezen az utazáson. Sokszor mosolyogtam, nevettem, miközben értékes gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Ez a könyv semmit nem erőltet. Hagyja, hogy az olvasó döntse el, mi legyen: egy laza délutáni kikapcsolódás, egy kisebb problémamegoldó történet vagy éppen egy tanító jellegű olvasmány. Alig várom már a balszerencsés babák további kalandjait – na és persze a szerző következő ötletét. Mert ennyi még közel sem volt belőle elég.
"– Nem értem, hiszen otthon nincs veled gond. Akkor mégis miért nem beszélsz többet?
– Mert nincs semmi mondandóm. Minek koptassam feleslegesen a számat?"
"– Ajaj, remélem most nem az következik, hogy mindennek vége, mert akkor meg kell kérjelek, hogy vidd innét a negatív kisugárzásaidat. Allergiás vagyok rájuk. Meg a piros bogyós gyümölcsökre."
"Konfliktuskerülő ember voltam, jobban szerettem, ha a problémák elsiklanak mellettem. Felettem, alattam… Tök mindegy,csak nagyon gyorsan húzzanak el."
"– Végállomás!
Fél szemét kinyitotta, de még mindig nem mozdult.
– Nem akarok leszállni – ásította.
– Akkor minek szálltál föl?
– Néha szeretek vonaton aludni.
– Szóval fel és le vonatozol Diósvámhatár és Budapest között?
– Jó érzés. Nem vagyok se itt, se ott. Megszűnök létezni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése