Niitaabell Világa: Karen Dionne: A lápkirály lánya

Fülszöveg:

Helena Pelletier végre olyan életet él, amilyet megérdemel. Egy szerető férj és két csodálatos kislány veszi körül, vállalkozása kitölti a napjait. Aztán a rádióadást megszakító rendkívüli hírek után rádöbben arra, hogy ostoba dolog volt azt hinni, hogy valaha is maga mögött hagyhatja élete legborzalmasabb időszakát.

Helena ugyanis súlyos titkot rejteget: egy emberrablás eredményeként született meg. Anyját serdülőkorában rabolta el az apja, majd a michigani Felső-félsziget lápvidékén, egy isten háta mögötti kunyhóban tartotta fogságban, ahol nem volt áram, fűtés, folyó víz, sőt hármukon kívül egy teremtett lélek sem. Helena az elrablás utáni második évben született meg, és szeretett a természetben élni, ahol halakat fogott, vadászott, és tudta olvasni az állatok nyomait. Noha apját kiszámíthatatlan vérmérséklet és olykor kegyetlen viselkedés jellemezte, Helena még őt is szerette… amíg meg nem tanulta, pontosan meddig terjed az apja brutalitása.

Több mint húsz évvel később Helena már olyan mélyre temette a múltját, hogy még a férje sem tudja az igazságot. Azonban az apja most megölt két őrt, megszökött a börtönből, és eltűnt a lápvidéken, amelyet mindenki másnál jobban ismer. A rendőrség hajtóvadászatot indít ellene, de Helena tudja, hogy esélyük sincs az apjával szemben. Tudja, hogy mindössze egyetlen ember van az egész világon, aki képes megtalálni a Lápkirálynak nevezett túlélőt, mert ő csak egy emberrel osztotta meg a tudását: a saját lányával.

Kezdeti gondolatok:

Véletlen találkozások. Azt mondják, hogy ezek a legjobbak az életben. Ahogy igaz ez az emberekre, úgy valósnak bizonyul a könyvek tekintetében is. Karen Dionne frissen megjelent regénye, A bűnös nővér eleinte nem foglalkoztatott, aztán érkezett egy e-mail a postafiókomba, egy ajánló, ami miatt hirtelen azon kaptam magam, hogy a kezemben van a könyv és bőszen lapozgatom. Sokféle érzés kavargott bennem, mikor a végére értem, de mindközül az egyik legerősebb a kielégítetlen kíváncsiság volt. Úgy éreztem, hogy még nem kaptam eleget a szerző stílusából, így nem voltam rest, már nyúltam is a 2017-ben megjelent A lápkirály lánya című könyve felé. A friss tapasztalatoknak köszönhetően volt egy sejtésem, hogy mire számíthatok majd, így az elvárásaim igencsak határozott formát öltöttek. Legfontosabbnak azt tartottam, hogy bár korábbi regényről beszélünk, de ne történjen jelentős színvonal csökkenés.

A másik könyvéhez hasonlóan, ezen is nagyon hamar átrágtam magam. Két nap elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elérjek az utolsó szóig. Ez, a mostani feladatokkal elhavazott, folyamatosan megosztott figyelemmel működő agyamat figyelembe véve csak és kizárólag a könyv érdemeit erősíti. Kellőképp le tudta kötni a figyelmem ahhoz, hogy a mindennapi teendőket kissé hanyagolva minőségi én-időt tudjak eltölteni a kanapé sarkába kucorodva, így regenerálva fáradt agytekervényeimet. Amellett, hogy erre nagy szükségem volt, még a történetvezetés is pozitív nyomot hagyott bennem.

A történetről:

Karen Dionne munkássága határozott tulajdonságokkal rendelkezik. Eddig két regénnyel büszkélkedhet, melyek között nagy hasonlóság mutatkozik. Azon kívül, hogy mindkettő a pszichológiai thriller irányvonalat erősíti, egyazon térségben játszódnak, a karakterábrázolások mutatnak némi összecsengést és maga a történet felépítése is azonos. A szerző otthonosan mozog a michigani Felső-félszigeten, így úgy döntött, ezen ismereteire alapozza a fejében megszületendő gondolatokat. Ismeri az ottani élővilág változatosságát, a növények és állatok sokaságát és szokásait. A vadászatra vonatkozó tapasztalata is igencsak széles spektrumú, így regényeiben ez is egy jelentős momentum. Úgy vélem, igencsak jövedelmező, hogy az általa megszerzett tudást ily módon is hasznosítja, mivel ezáltal a történeteinek szilárd alapot biztosít, valamint a karaktereit is egy olyan érdekes tulajdonsággal ruházza fel, amellyel kevés helyen találkozhatunk – legalábbis ebben a formában és mértékben. Helena élete meghatározó részét a lápon eltöltött évek teszik ki, ahol édesapja társaságában sok állatot ejtettek el különböző módszerekkel, hiszen az alapvető megélhetésük is ezen múlott. Az irhán, bőrön és prémen kívül, amely melegen tartja őket a legzordabb napokon is, a húsuk jelentette a megfelelő élelmiszerforrást a számukra, mivel a külvilágtól teljesen elzárva, mint egy három tagból álló közösség léteztek. Az indián felmenők és kultúrához való húzás következtében viszont mindezt tisztelettel tették, így nem ész nélküli öldöklésnek szemtanúja az olvasó. igyekeztek annyit elvenni, amennyire valóban szükségük van.

A könyv felépítését tekintve észrevehető, hogy a szerző egyazon elbeszélési mód mentén alkotja meg a történeteit. Ahogy A bűnös nővérben, úgy ebben a regényben is meghatározó szerepet tölt be a múlt, megfelelő alátámasztását szolgálja a jelenkori eseményeknek. Helena élete gyökeres fordulatot vett, mikor a lápról új élettérbe költözött. Rengeteg kihívással kellett megküzdenie, főként a burkolt környezetből fakadó szociális készségek hiánya miatt. Mára már egy erős, ambiciózus anya lett, de ehhez sok buktatót kellett megjárnia. Ám a múltja egy darabja még mindig nem engedi, hogy teljesen tovább lépjen: apja szökése a kétségeire és a régi érzelmeire alapozva vadászatra sarkallja, hogy egyszer s mindenkorra le tudja zárni a saját magának készített Pandóra szelencéjét. Míg a nyomokat követve kutat a láp mentén, felszínre hozza a régi gondolatokat, valamint a meghatározó eseményeket és érzéseket, hogy mire szemtől szemben állnak majd egymással, tudja, miként kell cselekednie.

Ez a könyv egy erős lélektani utazásra hívja az olvasót. Karen Dionne szereti az egyértelműen fekete dolgokat más, színesebb megvilágosításba helyezni, amely által mi magunk is kicsit jobban elgondolkodunk azon, hogy az eddig alapvető tézisként kezelt kázisok valóban megfelelnek-e a valóságnak. Minden tett és cselekedeti forma mögött ott húzódik a korábbi tapasztalat, az életkörülmények minősége, így az azonnali bélyegzés téves megítéléshez vezet. Helena karakterének visszaemlékezésein keresztül egy olyan életet mutat meg, amelyben abszolút nincs meg a követendő apai példa, de mégis képes empátiát gerjeszteni egy olyan személy irányába, akiről tudjuk, hogy sok megbocsáthatatlan bűnt követett el. A cselekedetek ettől függetlenül nem lesznek kevésbé tragikusak, ám a szörnyetegben láthatóvá válik az ember körvonala is. Jacob nem csak egy szökött rab, egy többszörös gyilkos, hanem egy apa is, aki a maga korlátolt látásmódja alapján törődött a családjával. Nincs mentség a mostani és a 12 év alatt elkövetett tetteire, a szerző sem mentegeti egy percig sem, de igyekszik megértetni az olvasóval a férfi jellemét, amely által kicsit érthetővé válik, miért is követte el ezt a sok rosszat, valamint főként azt, hogy Helena miért nem tudja egyértelműen utálni. A nő belső vívódása roppant érdekes. Tényként tárja az olvasó elé az emlékeit a sajátos, boldog gyerekkoráról és ehhez fűzi hozzá a felnőttésszel átgondolt, terapeuta által is megerősített valós háttért. Már tudja, hogy az általa érzett idilli környezet közel sem volt tökéletes, ám ezt folytonosan meg kell erősítenie magában ahhoz, hogy végleg maga mögött tudja hagyni a gyerekkorát.

Noha a múlt roppant érdekfeszítő, hiszen nem mindennap találkozik az ember ennyire elvadult, önmagára utalt családdal, a jelenkori események is bővelkednek a borzongató izgalomban. Amíg Helena követi az apja által hátrahagyott nyomokat több felfedezést is tesz, amik nem csak a céljához viszik közelebb, hanem a bensőjében gomolygó vegyes érzelmeket is egyazon mederbe tereli, így minden irányba tett lépéssel egyre inkább tisztul a kép. A végjátszma rövid, mint ahogy maga a könyv is, de a szerző pont elegendő szót hagyott rá ahhoz, hogy az olvasó befejezettnek érezze a történetet. A kép kitisztulásával és az utolsó szólamok megszólaltatásával pedig határozott pontot kanyarított a kérdőjelek sokasága után a sor végére, így megadva a megfelelő lezárást.

Összességében tekintve:

A lápkirály lánya egy régi, Andersen mesére alapoz. Nem arra a már könnyített fajtára, ahol a rossz megbűnhődik, a jó pedig győzedelmeskedik, hanem az eredeti, szinte horrorisztikusnak mondható történetre, amely egyre inkább a feledés homályába veszik. Magam sem ismertem az eredeti írást, így a rövid bevágások, melyek végig követték az eseményeket nagy segítségemre voltak a párhuzamok felfedezésében. Mindemellett nem mondanám, hogy kedvet kaptam ahhoz, hogy megismerjem a régi mesék kegyetlen árnyalatait is; inkább megmaradok a boldog, kedvesebb történeteknél.

Karen Dionne regényei a hasonlóságok ellenére is ugyanannyira élvezhetőek. Olyan érzés volt a könyveket ilyen közeli távlatból szemlélni, mintha egy egypetéjű ikerpárt figyelnék: végtelen sok közös tulajdonságot fel lehet sorolni, ám az alapvető jellembeli eltérések miatt mégis inkább, mint önálló egyedek érvényesülnek. Számomra A lápkirály lánya volt a szimpatikusabb testvér. A történet sokkal inkább belesimult az előzetesen felfestett sémába és a jelenben játszódó cselekmény is mozgalmasabbnak bizonyult. A sorok mögött húzódó megfontoltság tökéletes táptalajt biztosított a kikapcsolódásnak és így a végső megoldás is kellemes összhangban volt a teljes regénnyel.

Számomra a legnagyobb élvezeti faktort Helena személyiségének pszichológiai háttere adta. Tetszett, ahogy egy-egy régi emléket a felszínre hozva elsőként azt bemutatja, majd utána pár szó erejéig hozzáteszi a valós értelmezést is, amelyet gyerekként még nem tudott meglátni, ám felnőttként az indítékok már sokkal fényesebben ragyognak. A szeretet és a gyűlölet közötti, lelkében vívott harc elegendő gondolkodni valót biztosít az olvasó részére, miközben maga is felfedezi a michigani Felső-félsziget vadregényes világát.

Értékelés: