A megfelelő áldozatért cserébe bármit megkaphatsz…
Kihrin D’Mon egy egész birodalom haragja elől menekül, mióta megsemmisítette a Béklyókövet, és ezzel szabadjára engedte a démonokat Quurban. Szökési kísérlete Janel Theranon, a rejtélyes jorati nő útjába sodorja, aki azt állítja, hogy ismeri őt.
Amikor Janel arra kéri, hogy segítsen, Kihrinnek számos veszéllyel kell szembenéznie: egy titkos lázadással, egy sárkánnyal, amely képes elpusztítani egy egész várost, valamint régi ellenségével, a Relos Var nevű varázslóval.
Janel úgy hiszi, Relos Var rendelkezik a világ egyik legnagyobb hatalmú ereklyéjével – a Sarokkővel, amelyet úgy hívnak: Minden Dolgok Neve. És ha a nőnek igaza van, akkor talán semmi sem akadályozhatja meg Relos Vart abban, hogy megkapja, amit akar.
Márpedig ő Kihrin D’Mont akarja, ám lehet, hogy a világnak ezért súlyos árat kell fizetnie.
Időnként eljön az a pillanat, mikor a fejem fölött átcsapnak a hullámok és bármit is teszek, képtelen vagyok megoldani vagy elengedni az engem nyomasztó problémákat. Vannak napok, amikor már a túlélés sem opció, inkább csendben a tó fenekére süllyedek, mint egy darab kavics. S tudjátok, mi mutat ilyenkor egy kis fényt, ami felé tartva újra levegőt kaphatok? A könyvek csodálatos világa. Ilyen helyzetben szeretek igazán a fantasy műfajához nyúlni, mivel minél inkább hagyom, hogy szárnyaljon a képzeletem, annál hamarabb tudok visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Tavaly pont egy ilyen életfázis alatt vettem készbe Jenn Lyons első regényét, a Királyok Vesztét, amely minden elképzelésemet felülmúlta. Mindössze két napig forgattam ezt a közel sem rövid és még kevésbé könnyű regényt. Annyira magába szippantott, hogy épp csak enni és aludni tértem ki előle. Csodás és meghatározó élmény volt a részemre, ami abszolút feltöltött energiával, így a hétköznapokban is a megszokott módon tudtam működni.
Bár az idei év sem indult egyszerűen, de jelenleg most még stabilan állok a két lábamon. Most szimplán kedvelésből és a kíváncsiságomtól vezérelve vettem kézbe a sorozat következő részét, mely a Minden Dolgok Neve címet viseli. Mivel ez sem tartozik a rövid könyvek közé, így kicsit hosszabbra nyúlt az olvasására fordított idő mennyisége, mint terveztem. Egyszerűen annyira nagy és súlyos, hogy nem tudtam könnyedén magammal vinni, így itthon csak, a négy fal között tudtam ölbe venni, hogy kicsit lapozgassam. De nézzük pozitívan, hisz ennek is megvan az előnye: volt időm kiélvezni a Kihrinnel töltött összes pillanatot – hiszen hiába csuktam le a könyv tetejét, attól még az olvasottakon járt az eszem szinte egész nap.
A történetről:
A Királyok Veszte egy igencsak grandiózus történet. Bevallom, többször előfordult olvasás közben, hogy hagytam a soroknak, hogy csak fussanak a szemem előtt, s majdcsak egy későbbi ponton éreztem át igazán az összefüggések között fennálló erőviszonyokat. Az egész téma, megformálás és világkép is újszerű és bizonyult. Közel sem tartozik az egysíkúan felépített fantasyk közé, amely esetén az olvasó már az első pár oldal elolvasása után képes felállítani magában az erőviszonyok mibenlétét, sőt, mondhatni, hogy izzadásig megdolgoztatja azt az elmét, aki úgy dönt, szeretne megismerkedni Kihrinnel. Ettől függetlenül minden vele eltöltött perc megérte, mert ritkán jut a könyvmoly kezébe ehhez fogható könyv. Minden esetre azért kellőképp felvérteztem magam a folytatás elkezdése előtt. Visszaolvastam az első részről írt véleményemet, idézeteket böngésztem, hogy felelevenítsem magamban a történet apró momentumait is, s mikor úgy ítéltem meg, hogy készen állok, egy nagy sóhajt követően leültem olvasni a Minden Dolgok Nevét.
Az első pár fejezetben meglepő tapasztalatot tettem: úgy néz ki, maga a szerző is sokat fejlődött a két regény megírása között. Bár ez a történet sem ígérkezett egyszerűbbnek a felépítését tekintve, mint az első rész, mégis sokkal kézzel foghatóbbnak éreztem. A regény egy központi magból indul ki és fokozatosan épül fel körötte az eseményháló. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, mivel így az olvasónak lehetősége nyílik arra, hogy felvegye a könyv ritmusát, átérezze a jellegzetes stílusjegyeket és kialakítsa magában a megfelelő táptalajt ahhoz, hogy maximálisan be tudja fogadni a rá váró kalandokat. A kiindulási pontban egy helyszínen lévő egy maréknyi szereplő kezd mesélni egy kocsma asztalát körülvéve mesél arról, milyen események előzték meg a jelenlegi állapotot. Kihrin is itt ül, néhány hozzáfűzést tekintve csendesen és feszült figyelemmel hallgatja Janel és Qown elbeszélését, akik felváltva tárják elé az elmúlt évek történéseit, amelyek által nem csak az új karaktereket ismerhetjük meg, hanem bepillantást nyerhetünk abba, hogy míg Kihrin játszotta az istenségek által rá szabott szerepet, mi történt a világ egy másik részén. Természetesen a múlt eseményei folyamatosan összekapcsolódnak, így olvasás közben az olvasó agyában a fogaskerekek mindinkább összeállnak, így alakítva ki végül egy komplex képet Vala és Tyga kontinensének történelméről.
A könyv főszereplője jelen esetben Janel Theranon, aki a jorati népcsoport jeles tagja. Az ő kultúrájuk szinte össze sem hasonlítható az eddig megismertekkel. Sok területen mutat egyedi pontokat, de a legérdekesebb jelenség címet mindenféleképpen a dominancia kinyilatkozása és szóbeli megjelölése bitorolja. A kanca, csődör és herélt jelzőkkel illetik magukat. Náluk ez nem a nemi jellemzők alapján kerül eldöntésre, hanem a személyiségjegyeik által. Egy határozott, vehemens attitűddel rendelkező nő is lehet ezáltal csődör, ahogy Janel grófról is tartják. Ez a hierarchiai rendszer komplex, mégis az olvasó számára elég hamar megérthető és maga is így kezd gondolni a szereplőkre. A politikai nézeteik is egyedinek mondható. Rendkívül sokrétű, a nép által is elfogadott szabályrendszeren alapul, ami a külső szem – tehát más népcsoportok számára –, fel sem fogható. Csodálattal olvastam róla és végtelenül érdekfeszítőnek találtam így a magyarázó részeket is. Janel maga igazán tűzről pattant. A sors többszörösen megtépázza, folytonos kihívások elé állítja. Minden éjszaka meg kell küzdenie a saját démonjaival, s csak a Nap első sugara hozhat számára egy kis enyhülést. Bár alapvetően nem egy számottevő személyiség, mégis egy egész kontinens sorsára hatással van – ahogy Kihrin is volt. Az olvasó minél inkább megismeri, annál inkább megkedveli erőteljes személyiségét. Ez Qownról már nem biztos, hogy elmondható. Eleinte számomra egy végtelenül semleges figura volt. A szerepköre is ezt erősíti, hiszen mint kísérő, Tücsök Tihamér papi kivetülése van jelen a történetben. Ő egy idegen, nem is nagyon érti a karakterek között fennálló erőviszonyokat, nem látja át a tettek mögött húzódó szándékokat. Egy idő után viszont megbékéltem vele és tartózkodó rokonszenvet éreztem az irányába. A könyv legvégére kiderült, hogy ez sem tartós, kissé megkopott.
Jenn Lyons karaktereiben azt szeretem leginkább, hogy nem lehet őket egyszerűen beskatulyázni. Nem lehet megállapítani, hogy ki a jó és ki a rossz, mivel minden nézőpont kérdése. Életszerű szereplőket alkotott, akik helyes és helytelen döntéseket egyaránt hoznak és akik pont úgy, mint a való életben, nem mindig viselik el a következmények súlyát, inkább megfutamodnak; máskor pedig daccal a szemükben bátran ellenfeszülnek. Bár minden szereplő egyedi, a szerző kialakította a sajátos gondolatmeneteiket, amit kellően megalapozott a megfelelő indítékkal, Janel és Qown esetén egy kicsit még ezen lehetett volna finomítani. Mivel a történetet az ő kettejük szemszögéből ismerjük meg, jobb lett volna, ha még egy kicsit elválnak egymástól. Félre értés ne essék, több olyan tényező van, ami miatt egyértelműsíthető, éppen kinél van a staféta, de az előadási stílusuk túlságosan egyezik ahhoz képest, hogy mennyire különböző élethelyzetben cseperedtek fel.
A történet elbeszélésmódja most sem a szokásos kereteken belül van. Az előző részhez illeszkedve, mint már említettem, itt is két szálon futnak az események – de más jelleggel rendelkeznek, mivel jelen esetben az egy időben történt múltbéli utazás tárul az olvasó szeme elé, nem a régmúlt és a közelmúlt váltakozik –, és van egy külső, jelenbeli narrátori előadásmód is. Mindemellett pedig még megjelenik a személyes kedvencem is: a könyvet teljes keretbe foglaló olvasónak a megjegyzései. Üdítően hat olvasás közben egy-egy beleszólás a másik oldal részéről is. Összességében elmondható, hogy ez a stílus erőteljesen viszi magával előre az olvasót, mondhatni macskaugrás szerűen tud haladni a történetben, másfelől viszont könnyen visszájára fordulhat – ahogy adott esetben velem is megesett. Azáltal, hogy a jelenben várakozó álláspontot vettek fel a szereplő és azon kívül, hogy néha helyet cserélnek, így nem történik semmi lényeges fizikai értelembe véve csak a mesehallgatás, egy idő után elkezdtem bosszankodni. Mikor már épp elmerültem volna Janel vagy épp Qown történetébe, mindig megszakították az elbeszélést és a jelenkorba zuhantam. Kizökkentett és frusztrált, mivel hatalmas lehetőségek rejlettek volna ezen az idősíkon is és türelmetlenül vártam, hogy végre felemeljék a hátsójukat, megropogtassák a csontjaikat és nekiinduljanak. Hát, erre körülbelül hatszáz oldalt kellett várni, ami lényegesen sok.
Összességében tekintve:
A Királyok Veszte a tavalyi évem egyik leggrandiózusabb olvasmány élménye volt. Nem hittem volna, hogy a szerző képes lesz ezt felülmúlni, inkább úgy gondoltam, hogy közel azonos vagy éppen kicsit gyengébb szintet fog majd hozni a folytatásban, de nagyot tévedtem. Janel története sok szempontból eltér Kihrin életétől. Más jellegű problémákkal kell megküzdenie, egyéb élethelyzetekben kell bizonyítania rátermettségét, így szinte össze sem hasonlítható a kettő, ám elmondható, hogy a Minden Dolgok Neve egy sokkal jobban megszerkesztett, tudatosabb regény. A szerző az elképzeléseit rendezett formában tárja az olvasó elé, így sokkal könnyebben befogadható, mint az első rész. Jelen esetben kevésbé épít a családfákra, inkább a politika folyton mozgásban lévő mérlegét veszi górcső alá, miközben több nagy birodalom mindennapi működésébe is betekintést enged. Minden nagyobb levegővételnél fény derül egy újabb váratlan csavarra, így elmondható, hogy a regény folyamatos mozgásban van annak ellenére is, hogy valójában csak egy asztalnál ülve beszélgetnek a szereplők majdnem a legvégéig. Ez utóbbit sajnos kevésbé lehet szem elől téveszteni, mivel az elmesélés folyamatát rendszeresen megszakítják. A töltőszövegek nem igazán sikerültek változatosra, így az olvasó folyamatosan érzi a zabszemet a fenekében: ugrásra készen várja, hogy végre valamerre elinduljanak a karakterek és valós időben is előre felé lépegessenek. Ezt sajnos csak a könyv utolsó nagyobb lélegzetvételében kapja meg. Számomra ez közel sem volt kielégítő, szívesen olvastam volna még tovább.
Az biztos, hogy ezt a sorozatot nem fogom félbehagyni. Most még inkább örülök, hogy az első résszel megküzdöttem és végül én kerültem ki győztesen a harcból, mert hihetetlen, amit Jenn Lyons alkotott. Szeretem fifikás gondolatmenetét, az apró összefüggéseket és a folyamatos akciót, ami a történetvezetését jellemzi. Vérbeli fantasy rajongóknak kötelező olvasmány a Sárkányok kórusa sorozat.
Értékelés:
Kedvenc idézetek:
"Nem számít, honnan érkeztünk, és kik vagyunk, tolvajok vagy nemesek, papok vagy boszorkányok, mind a saját történetünk hősévé akarunk válni."
"– Belefáradtam, hogy más emberek játékszere legyek."
"Tudjátok, a szülők miért nem figyelmeztetik a gyerekeiket arra, hogy ne támadjanak sárkányokra? Mert egyik szülő sem szívesen feltételezné, hogy a gyereke ennyire hülye!"
A könyv adatai:
Kiadó: Agave Könyvek
Megjelenés ideje: 2020 november 10.
Terjedelem: 780 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése